tavaszi szünet - 1. rész - Washington DC / március 21 - 26. /

Csütörtök este Amanda meghívott egy zsidó ünnepre, ahol beöltöznek az emberek és Eszter a fő ünnepeltje a sztorinak, aki megmentette őket (szóval nagyon könnyen mindenki emlékezett a nevemre, haha); a padláson egy halom jelmez kellék közül válogattunk, hogy honnan voltak, azt még ő se tudta megmondani. :D Aztán elmentünk egy iskolába, ahol a rabbi rendezte ezt az ünnepséget. Sokan voltak ott, mindenki annyira kedves és barátságos volt, rengeteg kaja meg innivaló volt és bár elég furi voltaz egész, nagyon élveztem. :D Vicces volt, jókat ettünk, ittunk, beszélgettünk, nevettünk, nagyon jó volt. :D Egy-két emberke eléggé berúgott, de nem ilyen alpári módon, csak ilyen vicces-kedves módon… :D

Aztán pakolni kellett, Amandának is, mert bár nem szerveztük így meg, de ő szombaton indult DC-be, egy konferencia miatt, én pedig péntek reggel.

Péntek hajnalban, felverve az egész környéket a gurulós bőröndömmel, eljutottam a vasútállomásra, onnan pedig Bostonba. Csöpögött az eső, de hát gondoltam, semmi gond, majd eláll. Aha. :D Mákom volt, mert mikor a buszra sétáltam, akkor épp nem esett, amikor már a reptéren vártam, láttam, hogy zuhog odakint.

Végtelen bölcsességemben nagyon hamar odaértem a reptérre Bostonban, volt majdnem három órám még a gépig, mert aggódtam, hogy a security részen nem fogok egyhamar átjutni. Nos, de. :D Pikk-pakk bent voltam és külön sikerélményem, hogy semmit nem vettek el tőlem. Egy pici gurulós bőrönddel és egy hátizsákkal voltam, minden folyadékom mini volt és bár mielőtt bementem az ellenőrzésre, azt hittem, ami nem fér bele egy ilyen csukható műanyag zacsiba, elveszik, nem történt meg, háááála égnek. Voltak kirakva amúgy ilyen kis műanyag zacsik, és a csaj, aki a jegyeket ellenőrizte a sorbanállás előtt, jól megijesztett, hogy na, majd jól elveszik, ami nem fér bele abba az egybe, már komolyan stratégiailag külön pakoltam néhány dolgot, hogy oké, ha ezeket elveszik, tudok majd tovább létezni, meg nem olyan drága pótolni őket, de juhú, nem vettek el semmit. Az egyedüli dolog, amit megnéztek ilyen fura eszközzel, egy fémdoboz volt, amit Shari küldött Dylan számára, és ilyen speckó sütik voltak benne, amit erre, a már említett ünnepre csinált. Dylan amúgy az a srác, aki most már DC-ben él, de nagyon régóta ismerik, lakott is náluk, együtt járt iskolába Amanda idősebb tesóival, szóval ilyen családtagnak számít. Aztán szombaton ő mutatott körbe a kapitóliumban, mert ott dolgozik. J Na, de erről még később. Amúgy Shari, mikor megtudta, hogy megyek DC-be, azonnal írt smst neki, hogy találkozzunk, annyira aranyos volt!

A reptéren aztán eluntam az életem is, de egész kényelmesen el lehetett helyezkedni, volt rengeteg nem is annyira kényelmetlen ülőhely, meg nem is volt sok ember. Ami az egyedüli utazásként kellemetlenség volt, hogy a cuccom nyilván sosem mertem sehol otthagyni, persze, megkérhettem volna valakit, hogy figyeljen rá, de úgy voltam, az a biztos, ha mindenhova hurcibálom. Szóval, ha mentem innivalóért, kajáért, pisilni, mindig mindenhova huzigáltam a bőröndöt. :D Ez annyira nem volt kényelmes, dehát fő a biztonság.

Aztán DC fele középső ülésre osztott be a gép, nem volt olyan rossz, mint azt elsőre gondoltam. Aztán lapozgattam egy ilyen repülős magazint, és egyszer csak megláttam a parlamentet egy reklámban, ahol ilyen hajós túrákat reklámoztak, annyira felderültem!:D Persze, nem volt odaírva, hol készült a fotó, de nagyon megörültem. Olyan jó érzés ilyenkor, hogy ilyen messze is azért szembejönnek otthoni dolgok.

Ami érdekes amúgy, hogy a repülőn nem igazán mutogatták el úgy ezeket a biztonsági intézkedéseket, vagy nem is tudom, hogy írjam miket, mint pl. otthon, amit tapasztaltam, vagy amikor Európán belül repkedtem. Csak felsorolták a dolgokat, egy-két dolgot közben mutattak is, de igazából a lényeg az volt, hogy „amúgy ott van minden leírva az ülésen található zsebben levő kis papíron, olvasd el, ha élni akarsz”. Valami ilyesmi. De sebaj. Volt amúgy wifi a repülőn, de nem igazán működött, lehet csak az én kártyám miatt. :D Volt már ilyen korábban is, hogy rácsatlakozott egy ilyen „nem megszokott hálózatra”, és nem működött a net. De nem bántam, zenét hallgattam és nézelődtem ki az ablakon, amennyire tudtam.

Mikor leszálltam, kimerészkedtem a levegőre (elég rég nem szívtam akkor már friss levegőt és kezdtem bepunnyadni), amikor egy hölgy megkörnyékezett. Először furcsálltam, aztán észrevettem, hogy egyenruha van rajtam. Kérdezte, miféle vagyok, meg honnan jöttem, meg amúgy tudom-e merre megyek, meg ilyenek… :D Aztán nagyon lelkesen, mikor megtudta, hogy csak felfedezni jöttem, ajánlott helyeket a környéken, még a telefonszámát is felírta, hogyha bármi gond lenne, csak keressem. :D Egészen meghatódtam, nagyon kedves volt tőle. Aztán útbaigazított a metróhoz (nem volt annyira egyértelmű amúgy, mi merre, de lehet, csak fáradt voltam). A metrónál egy újabb kihívás állt elém – a metrókártya. Mi ez, hogy működik, mennyi pénz kell rá? DC-ben ki lehet váltani egy ilyen műanyag kártyát, arra raksz pénzt, és azzal csippented be magad a metróállomásokon levő kapuknál. Ott ismét segített egy másik hölgy, szóval tényleg egy szavam se lehet a segítőkészséggel kapcsolatban, így lett használható metrókártyám is. Amúgy érdekes, mert a csúcsidőben való utazás drágább, mint amúgy. Azt gondolná az ember, igyekeznek tömegközlekedésre buzdítani mindenkit, de ez így nekem furi. Na, mindegy.

Aztán elmetróztam, ahova el kellett, Google Maps a barátom volt ismét, ahogyan egész héten és mindig és örökké. :D Leszálltam a metróról, felmentem az utcafrontra és akkor láttam meg, hogy nem az, hogy esik, nem az, hogy zuhog, úgy szakadt az eső, fújt a szél, alig lehetett ellátni valameddig, dörgött, villámlott és hát mondjuk ki, para volt eléggé. Aztán pont elcsíptem egy buszt, ami nekem kellett és szerencsére közel rakott le a szállásomhoz. Megmenekültem az időjárástól. :D Egy lakást béreltem Maryland-ben, AirBnB-n keresztül, a bostoni szállásom is így lett meg. Nagyon kis kellemes pincelakás volt, bejutottam rendben, volt víz meg rágcsálnivalók, kávéfőző meg hozzá kávé, tényleg tök jó volt. Lepakoltam, lejelentkeztem az otthoniaknak, hogy még élek és picit vártam, amíg lecsendesedik a hurrikán odakinn.

Aztán elmetróztam a Union Station-höz, felsétáltam a felszínre, megfordultam és megláttam életemben először a kapitólium épületét. Na, hát ciki vagy nem ciki, elsírtam magam ott a nyílt utcán, mert annyira szürreális volt az egész. Hogy én ott állok, látom ezt a csodát, Washington DC-ben. Eddig csak reménykedtem, hogy én valaha ezt láthatom, és ott lehetek, és lám, ott álltam. Tényleg, a való életben. Még most is, ahogy írom ezt, elérzékenyülök, mert annyira hihetetlen volt az egész, tisztán emlékszem, hogy csak folytak a könnyeim és alig akartam elhinni, hogy én tényleg most itt vagyok. Odasétáltam, körbejártam és lesétáltam a National Mall-hoz, ami egy ilyen hosszú park-szerűség. Az egyik végében a kapitólium, a másik végében a Washington emlékmű, és azt se tudtam, merre nézzek. 

Az idő nem volt épp a legjobb, fújt a szél, hideg volt, de aaaaannyira nem érdekelt, csak sétáltam és sétáltam és ámultam és csodáltam mindent, ami körülöttem volt. Aztán elsétáltam egészen a reflecting pond-ig, ami egy ilyen kis „medence” és a végében ott ül Lincoln bácsi. 

Odáig már akkor nem sétáltam, elkezdett sötétedni. Kerestem egy jó helyet, a TripAdvisor is segített, pizzát vacsiztam, mert aznap még meleg kaját nem sikerült fogyasztani, aztán elsétáltam a FehérHázhoz. Este negyed-fél 10 lehetett már, de annyi ember volt ott, hogy az eszméletlen. Meglepődtem először, mert elég kevés fegyveres őrt láttam, mármint az ember azt gondolná, hogy több van, aztán másnap Dylan mondta, hogy az elnök most épp nincs is itt. Az épülettel szemben egy szép halom volt összerakva, mindenféle táblákból, tüntetések maradványainak tűntek, amik mellett gyertyák égtek.

Ezen a ponton kb. 12 km sétánál tartottam egy-két óra alatt és négy órát aludtam kb. előző este, szóval eléggé elfáradva hazavonszoltam magam, kb. fél 11-re sikerült is hazaérni. Ilyen gyorsan rég nem aludtam el, mint akkor. :D De az ágy valami eszméletlen kényelmes volt! 

Szombaton délelőtt 10-kor volt találkozóm megbeszélve Dylannel, aztán láttam, hogy a látogatói centrumnál hatalmas sor áll és fegyveres őrök engedik be a csoportokat egyenként. Megpróbáltam bemenni így egyedül, de nem engedtek. Mondtam, hogy valakihez megyek, aki itt dolgozik, „hát akkor ki kell jönnie értem”. Oké, nincs gond, írtam neki, hogy ide sajna képtelenség bejutnom (még akkor is, ha már számtalan helyre sikerült fura módokon bejutnom), aztán kijött elém. Vicces volt, mert persze táskaátvilágításon estünk átt, nekem meg benn volt a vizem, a banánom, meg a süti, amit Shari küldött. Akkor Dylan elejtette a varázsszavakat (I work here), és beengedték. :D

Mármint egy banánnal mi az istent tudnék csinálni most őszintén?

Körbe sétáltuk az egészet, annyira menő helyeket mutatott meg, sőt, néhány olyan helyre is bemehettem, ahova nem feltétlenül lett volna szabad belépnem, mint csóri, halandó látogató. Volt egy konferenciaterem, ahol le is ülhettem az asztalhoz, aztán belenézegettem az összes fiókba, amit csak találtam, de üresek voltak. L Bekukucskáltam a konkrét, nagy terembe, ahol zajlanak az ülések, olyan szép folyosókon sétáltam, hogy a szavam is elállt, láttuk az étkezőt is, na meg a kupolát. Ahol a kupola volt, rengeteg szobor, festmény, körbe-körbe a falakon, a földön pedig ilyen arany csempék mutatták, hogy kinek hol volt az asztala régen. Az egyik csempén volt Quincy elnök neve is, Dylan mondta, álljak oda és hajoljak le, amennyire csak tudok. Odébb sétált és elkezdett hozzám beszélni. Tökéletesen értettem, amit mond, elmesélte, hogy azt gondolták a fazonról, milyen lusta, mert sokszor borult le az asztalára, holott, csak rájött, hogy ilyen az akusztikája a teremnek, és hallgatózott. :D A kis cseles!!! :D

Rengeteg csodaszép festmény, szobor, freskó volt mindenhol. Volt pl. egy szobor, ami majdnem tömény aranyból volt, ezért meg kellett erősíteni alatta a padlót, hogy ne szakadjon be, vagy egyáltalán ne kezdjen el süllyedni. :D

Voltak üres helyek a falakon néhol, Dylan mondta, hogy szándékosan, hogy az elkövetkezendő nagy, történelmi eseményeknek legyen helye. A legutóbbi talán valami űrhajós volt (a Holdra szállás is meg volt örökítve külön). Szóval ezen a részen kissé el vannak maradva. :D

ide le is ülhettem, nyehe

Ja, és valakinek az a munkája, hogy a kristályokat porolja le a csillárokon. KÉSSSSSZZZZZ. 
Elsétáltam a National Portrait Gallery-hez, ami egy sokemeletes, hatalmas múzeum. Itt vannak az elnökök portréi, van egy ilyen külön kiállítás. Meg is voltak számozva, és amúgy még büszke is voltam magamra, mert rengetegnek ismertem a nevét. Voltak külön érdekességek róluk, nagyon élveztem az egészet. Obama volt az utsó ugye (a 44.), aki kinn volt, nagyon szép kép volt róla.

Egy-két híresebb vagy ismertebb emberke számunkra is: 

ez előtt mindenki elnevette magát :D

Aztán nézegettem még más termeket is, festményekkel, szobrokkal. Gyönyörű volt az egész, bár így sem láttam mindent, de vagy három óráig ott voltam. :D Mire kiértem, kisütött a nap, nagyon jó idő lett. 

Kerestem egy helyet, ahol ehetnék valami meleget, és a HipCityVeg nevezetűre esett a választásom. Olyan finom vegán burit ettem, hogy csak na. Ittam hozzá répás-gyömbéres limonádét, ami valami isteni finom volt. A srác, aki kiszolgált, hatalmas műszempillákkal rendelkezett és olyan szép műkörmei voltak, amilyet rég nem láttam. Megdicsértem a körmét, aztán csak annyit mondott cukin, hogy „ohh, thank you honey”. :D Nagyon bírom, hogy így viseli ezeket, amúgy tényleg jól állt neki, viccen kívül. Amúgy megvettem a kajám és visszasétáltam a Mall-hoz, leültem egy padra és úgy kajáltam. Amíg DC-ben voltam, ezt sokszor csináltam, mert imádtam, hogy bármerre nézek, valami csodát látok. Sokat üldögéltem így ott a padokon.

Aztán lesétáltam megint a kis medencéhez – haha, kismedence :D –, vééégig egészen Lincoln bácsiig. Valami furi rendezvény volt ott, szólt a zene, énekeltek az emberek, rengeteg turista volt amúgy, így kapaszkodtam fel a lépcsők tetejére, ahol ült Lincoln. Nagyon fenséges volt az egész, egészen megilletődtem. Megkértem egy kedves lányt, hogy fotózzon le. Na, igen, ez a fotós dolog, úgy voltam vele, azért akárkit csak nem kérek meg, radaroztam rendesen az embereket, ki az, aki jó képet tudna csinálni, na meg nem fut el az eszközeimmel. :D

Gyönyörű volt onnan is a kilátás, igazából DC-ben bármerre fordulsz, képtelenség rossz képet csinálni. Teljesen odáig voltam. :3

Utána meglestem tőle nem messze, a koreai harcosok emlékparkját, ami egy ilyen nagyon-nagyon minipark, de annyira élethűek azok a szobrok, az jutott eszembe, hogy sötétben itt rohadtul nem mászkálnék. :D

Aztán megnéztem a Martin Luther Kingnek kialakított emlékparkot is, ahol egy hatalmas kőszobor volt róla, és mindenféle idézetek kőbevésve körülötte. Messziről láttam a Jefferson Memorialt is, de akkor már kezdett sötétedni és tudtam, hogy még minimum egy óra, míg hazaérek, szóval elkezdtem visszafele sétálni a Mall felé. Ennyi emlékművet, meg emlékparkot, meg szobrot, meg múzeumot, mint ebben a városban amúgy… soha nem láttam még. :D

Vasárnap aztán gondoltam, megnézem a Fehér Házat világosban is, szóval ott kezdtem délelőtt. Hát nem tüntettek előtte? :D Így csak oldalt lehetett fotózkodni, de amúgy nagyon érdekes volt hallgatni a felszólalókat, bevándorlók voltak, és meséltek mindenféle történeteket, ahol megsértették a jogaikat. Szívszorító volt hallani, még sosem voltam ilyen jellegű tüntetésen. 

Aztán Amandáékkal találkoztam Chinatown-ban, egy kínai étteremben (JoyLuck House), vagyis Amandával és az egyik barátnőjével, aki fél éve költözött DC-be. Nagyon szép időnk volt, lesétáltunk a Mall-hoz, aztán leültünk és csodáltuk a kapitóliumot. Amanda vett egy ilyen furi, müzliszerű valamit a kínai kajáldában, azt bontottuk ki és közben nagyokat nevettünk. :D Jaj és én meg ittam bubble tea-t! Mangósat. Finom volt. Nagyon.

Megnéztük a botanikus kertet, ami csodaszép volt! Rengeteg féle növény, rengeteg féle „termen” át, voltak trópusi növények, gyógynövények, volt külön kaktusz rész, imádtam. Láttam igazi vaníliát, ami amúgy egy orchidea féle, ha valakinek ez esetleg új infó, ott volt felfuttatva egy falon. Láttunk kávét, banánt, papaya fát, teát, gyömbért, mentát, aminél nagy büszkén megjegyeztem, igen, nálunk otthon ebből csinálnak szörpöt! :D

Szagolgattunk, tapogattunk, nagyon jó volt. A narancsfavirág illata pedig huhhh, az valami zseniális volt.

Aztán különváltak útjaink a lányokkal és én benéztem a National Gallery-be. Ohhh!!!!!! Csak egy fél emeletet jártam végig, de hát ez valami eszméletlen csodaszép volt! Persze, az impresszionistáknál kezdtem. Volt Manet, Monet, Degas, Van Gogh, Matisse, Cézanne, Gauguin, szóval konkrétan csorgattam csak a nyálam. Gyönyörűek voltak. Itt hallottam először magyar szót amúgy. Annyira tetszett, hogy néhányan csak üldögéltek egy-egy festmény előtt és rajzoltak vagy írtak valamit, nyilván inspirációért jöttek, amit el is hiszek, mert ott aztán lehetett inspirálódni.

Hozzátenném: az összes múzeum, amiről most írok, meg még jónéhány, amibe nem volt időm bemenni (a Newseum kivételével) MIND INGYENES. IGEN. JÓL OLVASOD. Ezek a csodák. Ingyen megtekinthetőek. Akár minden egyes nap.

Sőt, egy csomó múzeum, ahol például van belépőjegy, ajánl olyan lehetőségeket, hogy pl. minden hónap x. hétvégéje ingyenes, vagy minden hétfőn ingyenes, vagy ilyesmik, szóval ha elég időd van, simán meg tudod nézni a műzeumok 90%át ingyen. :D

Annyira élveztem, hogy csak sétálok lassan teremről teremre és ilyen csodák tárulnak a szemem elé. Végtelenül megnyugtató volt. Aztán bekontárkodtam egy csoporthoz, amit egy hölgy vezetett. :D Ilyen tipikus múzeumi hölgyike volt, édeskés púderillattal, egy körülbelül velem egyidős blézerben, gyöngysorral és igényesen kisminkelve. Bírtam a humorát meg a stílusát és még maradtam volna egészen az utolsó percig, de mivel ruhatárat használtam, oda vissza kellett érnem zárás előtt 10 perccel a cuccaimért.

Üldögéltem még kicsit a hatalmas lépcsőkön, lestem a mókust, aki oda-vissza rohangál egyik oldalról a másikra, megettem a banánom (igen, minden nap banán volt a csemege :D), ittam egy kis vizet és tovább álltam. Megnéztem egy Target boltot, már régóta terveztem, csak Providence-ben nincs, ehh. Walmart amúgy van, még majd azzal adós vagyok, hogy lecsekkoljam. :D

Eszméletlen hatalmas volt és ami ISMÉT szemet szúrt, ezt már figyelem, lényegében amióta itt vagyok, hogy kicsit nagyon nehéz vásárolni itt. Mármint egy darabot bármiből. :D Pl. szerettem volna venni egy kólát. Hogy ne kávét igyak, meg úgy éreztem, jól esne, mert 1970 óta nem ittam – szóval ja, régen. Nem tudtam venni egy darab kólát, mert vagy hatosával jött a kis üveges vagy fémdobozos vagy vehettem volna egy két és fél litereset. :D Na ez Amerika kőkeményen, hogy vegyél nyolcat és a kilencedik ajándék. És veszik.

Mindenből van „family” kiszerelés, ami igazából magyarra fordítva „böszme nagy”. Mindenből van előre csomagolt, előre elkészített, előre megcsinált, egyed csak a műanyagot. :D Nem szólok semmit, mert vettem félkész palacsintát, azt reggeliztem utána két napig. :D

Kényelmes volt, hogy volt konyhám ebből a szempontból, tudtam tojást főzni, a palacsintákat, volt hűtőm, paradicsomot, paprikát vettem még, na meg a BANÁNOKAT, szóval így azért tudtam nem csak műanyagon és „éttermi” kaján élni. :D

Hétfőn elmentem a Newseumba, amit már korábban kinéztem, mert ha elsétálsz előtte, ki vannak rakva az aznapi címlapok mind az 50 államból, meg még jó pár másik országból (magyarországi nincs).

Ide elég húzós volt a belépő, de a Brown ID-m miatt kaptam kedvezményt (ez nagyon jó dolog amúgy, csomó helyen adnak diákkedvezményt, bár egyáltalán nem 50%-os). Hat emelet volt, ott voltam vagy 3-4 órát és egyszerűen imádtam. Volt egy csodás tetőterasz, volt 9/11 emlékrész, na ott bőgtem is rendesen, volt FBI kiállítás, a kedvencem a First Dogs nevezetű volt, ahol az elnökök kutyáiról voltak képek. Ahhh. Ha valakit érdekel, jelentkezzen, azt az egyet végigfotóztam. :D

Volt egy külön újságírós történetes rész, ahol egészen ezernemtomhányszáztól mostanáig lehetett végigkövetni az amerikai újságírást, a mérföldköveket. Nagyon igényes és csodás múzeum, szerintem amúgy simán egy egész napot el lehet ott tölteni. 

juhuuu, imádom őket!!!

ezen a részen lehetett TV közvetítést kipróbálni :D 

Volt csomó helyen kisfilm, mindenféle témában, pl. volt egy vicces rész, ahol ilyen esti beszélgetős műsorokból vágtak ki jeleneteket, amikor aktuális hírekről beszéltek a műsorvezetők, ott a röhögéstől sírtam.

Volt egy hatalmas kivetítő, ahol a melegek jogairól volt egy kisfilm, eszméletlen igényesen megcsinálva, ilyen széles kivetítőt, még életemben nem láttam.

Az FBI kiállításon eredeti tárgyak voltak kirakva, pl. egy autó, amiben felrobbantottak egy újságírót, cipők, fegyverek, amiket konkrét terroristák viseltek a letartóztatáskor, mindenféle személyes tárgyak, ott is rengeteg kisfilm ment kivetítőkön és én csak tátott szájjal bámultam. 

Volt egy külön kiállítás a Pulitzer díjas fotókból, ott megint csak a könnyeimet nyeltem, mert annyira csodás és/vagy borzasztó, erős fotók voltak, hogy most ahogy ezt írom is könnybelábad a szemem. Ott is volt külön kisfilm rész, ahol a fotósok meséltek a képek hátteréről.

A 9/11-es résznél ki volt állítva az egyik ikertorony tetejéről a hatalmas antenna egyik része, persze borzasztó állapotban. Televolt egy fal címlapokkal, és volt egy idővonal, ami bemutatta, mi történt. Ott is volt két kisfilm is, ahol egyrészt az újságírók szólaltak meg, akik túlélték ezt a borzalmat, pedig ott voltak a közelében, mert rohantak közvetíteni, és volt egy kisfilm egy fotósról, aki meghalt, miközben fotózott és összeomlott a második torony. Rázott a hideg, komolyan. Láttam sokan törölgetik a szemüket, ez alól én sem voltam kivétel. El sem tudom képzelni, mit érezhetnek ők, mint amerikaiak, ha engem ez ennyire megvisel. Borzasztó.

Volt egy újságíróknak dedikált hatalmas fal, akik kiküldetésen vesztették életüket. Úristen, mennyien voltak.

Volt egy térkép, ahol azt mutatták a különböző színek, hogy mennyire szabad a sajtó. Nos, NÁLUNK VALAMENNYIRE szabad sajtót jelöltek. ÉRDEKES, nem? Sajnos. Ki volt írva minden nyelven egy falra az, hogy hírek.

Aki valaha látta és irigyelte a fényképezős tollam (a londoni Tate múzeumból való, sajnos már nem fog és nem villog, de hangot még ad), a Newseumban lehet vásárolni. :D Ha arra járnátok. :D

Oh igen, és a berlini fal egy darabja is ki van állítva! A kutyás résznél elkaptam egy beszélgetést, amikor az Obama családról készült fotó előtt azt mondta egy pár, hogy „oh I miss them, I miss the class and the intelligence”. Elég sok ilyen kommentet hallottam amúgy az ottlétem során.

Ez volt talán a kedvenc múzeumom, bár naaaaggggyyyon nehéz választani, de akkora hatással voltak rám ezek a kisfilmek és kiállítások, hogy teljesen azt éreztem, mintha átment volna rajtam egy kamion. Érzelmileg.

Utána, bár csöpögött már az eső, kerestem egy ilyen szimpatikus autót, amiből kaját árulnak (rengeteg volt a Mall-on végig), és ettem egy meglepően finom burritót. Amandával már nézegettük előtte nap őket, aztán úgy is volt, hogy találkozunk, de én a múzeumban ragadtam, szóval így megbeszéltük, hogy majd este vacsoránál tali.

Elfutottam még a Natural History Museumba is, volt másfél órám zárás előtt, mert szerettem volna igazi dínó csontvázakat látni. LÁTTAM IS! A T-rex kezei annyira suták voltak, hogy azon elnevettem magam. Elnézést. Láttam a világ legnagyobb gyémántját, és miközben próbáltam lefotózni (persze hatalmas tömeg volt körülötte), majdnem elütött egy nő egy babakocsival. Amiben egy kutya ült. Bár viccelnék. De nem. Mondjuk a kutya nagyon kis aranyos volt. DE AZÉRT NA.

Volt egy ilyen Wonder kiállítás, amit ajánlott az infópultos bácsi, ott mindenféle csodák voltak különböző kiállításokról összeszedve, szóval ilyen összefoglaló szerűségként csodás volt erre a rövid időre. :D

Elmentem az ajándékbolt részre, mert hát, aki ismer, az tudja, hogy képeslap mániás vagyok, és ekkor megláttam egy hatalmas tartót, tele csodás kristályokkal és kövekkel. Gyerekek turkáltak benne könyékig, nagyon aranyosak voltak. Ki volt írva, hogy 6 dollár, ha megtöltesz egy kis szütyőt. Oh, na mondom, ez a csodás ajándék, nem egy hűtőmágnes vagy toll, majd választhatnak a szeretteim egy csudi követ azok közül, amiket én válogattam nekik. Bele is kezdtem, és egy kislány odalépett mellém, hogy segíthet-e nekem válogatni. Nagyon cuki volt, mondtam neki, persze, köszönöm, ha segít, mert hatalmas ez a tál vagy micsoda, és a legszebbeket szeretném kiválasztani. Elkezdtük a válogatást, aztán kérdezte, hogy tudom-e, hogy ezért amúgy fizetni kell? :D Felnevettem és mondtam neki, hogy persze, majd ha végeztünk, megyek és kifizetem. Azt mondta nagy sóhajjal, bárcsak neki is vennének a szülei, de már kért más ajándékot, így ilyet már nem kap. Na, kérdeztem melyik a kedvenc köve. Megmutatta, hogy az a piros. Mondtam neki, akkor fogd, tedd  bele a kis szütyőmbe, kifizetem és utána a tiéd lehet.

AZT AZ ÖRÖMÖT, ami átsuhant a kislány arcán, egyszerűen képtelen lennék leírni, annyira aranyos volt, majdnem sírva fakadtam. Odafutott a szüleihez, akik már szólongatták, hogy menjenek, hogy várjanak, mert én veszek neki egy követ. :D Néztek rám a szülők, hogy most ez komoly? Mondtam persze, hát nekem még marad elég. :D

Sorban állt velem a pénztárhoz a kislány és annyira izgatott volt, istenem, most is előttem van a kis arca, aztán amikor fizettem, kiválasztottuk az övét és magához szorította. Utána bemutatkoztam a szülőknek, beszéltünk pár szót és mindenki ment a maga dolgára. Annyira boldog lettem, hogy láttam ezt az örömöt, remélem mindig vele lesz majd a kis köve, amit együtt választottunk ki. <3

Ezután elmetróztam a Pentagonhoz, mert gondoltam, nehogy már itt vagyok és azt nem látom!!!

Szóval az egyik oldalát láttam az épületnek, láttam katonai egyenruhás emberkéket ki-be mászkálni, de már a metrófeljárónál is volt egy-két fegyveres emberke kutyákkal (amikre rá van írva, hogy do not pet, ez a legszomorúbb dolog a világon).

Elsétáltam az emlékparkig, ahol megint jól összeszorult a torkom. Annyira ízléses és kreatív, körben a park körül van egy kőkerítés szerűség, ahova az évszámok vannak belevésve sorrendben, amikor születtek az áldozatok, és egy ilyen sínszerűségen vannak a „hozzátartozó” márványdarabok, amiknek az aljában örökmécses ég. Minden márvány, hát, padszerűségnél bele vannak gravírozva a nevek, akik abban az évben születtek. A legfiatalabb 1999-es volt.

A park bejáratánál van külön egy kőtábla is a nevekkel.

Örültem, hogy teljesen egyedül lehettem ott egy kicsit, körbejártam az egészet, aztán megérkezett egy iskoláscsapat… hangoskodtak és szerintem végtelenül tiszteletlenek voltak, amit nem is értettem, mert amerikaiak voltak a pulcsijuk szerint. Úgyhogy el is jöttem.

Addig szervezkedtünk Amandával, amíg végül egy étteremben találkoztunk, ő is ott volt, meg az egyik barátnője, akivel a konferencián voltak, aztán jött Dylan is. Volt élőzene is. :D A hely neve Baby Wale volt, ami eszméletlen muki.

Rendeltünk kaját és mindenki megosztotta mindenkivel, tök jó volt. Beszélgettünk, nevettünk, annyira jó volt, hogy ilyen messzire otthontól lehettem egy ilyen közegben, ahol kedves és jófej emberekkel jól éreztük magunkat.

Kedden aztán nehéz szívvel, összepakolva indultam el, még jó, hogy a busz, amivel a metróhoz akartam menni, fél órát késett. :D

A Google Maps útjai kifürkészhetetlenek, ugyanis Providence-ben mindig az aktuális helyzetet mutatja, akkor is, ha késik valami. DC-ben csak azt mutatta, hogy mikorra van valami ütemezve, és ez ilyen orosz rulett volt, hogy na plusz-mínusz 3-5 perc. :D Bostonban is pontosan mutatott mindent, sőt, ott még azt is kiírta, hogy melyik kijáratokon menjek fel a metróból. Szóval nem értem, ha valaki tech-zseni érti, ez mitől meg miért van, nagyon szívesen és kíváncsian várom a választ! :D

Elmetróztam még egyszer a Union Station-höz, felmentem a felszínre, sírtam még egyet a kapitólium láttán, megettem a banánom (ah, ez mind csak a szokásos :D), és hálát adtam fejben mindennek és mindenkinek, aki és ami miatt itt lehettem. Annyira jól éreztem magam DC-ben,  hogy az valami leírhatatlan, most nagyjából megpróbáltam leírni, de ez olyan élmény volt, amit soha de soha nem fogok elfelejteni.

Könnyen kijutottam a reptérre, a security részen szinte átsuhantam! :D Aztán ismét csak vártam és vártam, viszont most ablak mellé osztott a rendszer, aminek nagyon örültem. Még a repülőről láthattam a National Mall-t, ami fentről is elképesztően csodálatos volt.

És aztán landoltam Bostonban.

FOLYT. KÖV.