Na, pont egy
hete írtam, most így el-elcsúsztak a bejegyzések, hétvégéről hétköznapra,
igyekszem azért tartani a lépést.
Bele is vágok a
közepébe!
Kecskebábák lettünk. :D
A múlt héten
többször is voltunk a farmon és az egyik alkalommal jelen lehettünk három
kiskecske születésénél. Nagyon gyorsan történt amúgy az egész, meg is lepődtem.
Még sosem láttam élőben hasonlót, talán videón? Nem tudom, de valahogy fura módon
tudtam, épp mikor mi történik. :D Mármint oké, tudja az ember, hogyan születnek
az emlős állatkák, de ez egy kecske volt.
Szóval három
babakecske született, egészen megható volt, mikor Amanda a kezembe adta az
egyiket, hogy kezdjem el letörölgetni. Egy kis szőrös állatka, akit én
üdvözölhettem a világon. Nagy élmény az ilyen, na.
Szóval született
két kisfiú, egy normál méretű, meg egy hatalmas és egy nagyon manó kislányka. Aztán
azóta születtek még. :D De ők is jól vannak, hála égnek. Már fedezik fel a
világot, mászkálnak, meg ilyenek. Annyira édesek. Az egyik kisfiú, kb. 15
perccel azután, hogy világra jött, már remegő lábakkal átmászott a szomszédos,
elkülönített anyakecskéhez és kisbabájához barátkozni. :D Milyen kis
barátságos. <3
A kiscicák
közben már megnőttek, lettek kiskutyák is még, másik fajták, mint a kis 11
fehér felhő, de azért őket is persze meglátogattuk. Irreálisan puhák.
Fagyiztunk is,
ez már ilyen jóidős szokás lett, a Sundaes pedig az egyik legjobb fagyit
árulja, amit valaha ettem, szóval mindig örömmel állunk meg. :D
Farmfotóóóók:
csoportkép
BÉBIMALAC
a leghatalmasabb macska a világon, aki "FatCat" névre hallgat, nem, nem terhes, mert fiú, de nagyon barátságos, puha, és borzasztó nehéz :DDD
ő pedig Bill <3
béééébik <3
Múlt héten
voltam megint egy meghirdetett eseményen, ahol Freud és Ferenczi kapcsolatáról
volt szó. Vicci volt, mert a nőci, aki amúgy egy híres pszichiáter és New
Yorkból jött, nagyon érdekesen ejtette ki Ferenczi nevét. „Fherendzi”, vagy nem
is tudom úgy leírni, de valami ilyesmi. Volt egy másik fazon is, aki pedig
Michelangelo Moses szobráról beszélt, és az esszéről, amit Freud erről írt.
Érdekes volt
amúgy, sokkal jobban tetszett, mint a legutóbbi, örülök, hogy elmentem. Bár az
átlag életkor elég magas volt, nem is értettem, mi történik. :D Kevesen voltunk
diákok és sok középkorú hölgy és úr volt jelen, ahogy a kontextusból
következtettem, ismerhették a két előadót.
Ismeritek azt a
típusú emberkét, aki azért megy el egy ilyen előadásra, hogy biztosítékot
kaphasson arra, hogy milyen okos? Volt egy ilyen nőci, aki hangosan (!!! :D)
hümmögött, bólogatott, majd mikor kérdéseknek volt idő, akkor kb. egy 7-8
perces monológot lenyomott, amiben persze hivatkozott sok más szaktekintélyre
és alkotásaikra, mire eljutott a kérdéséig, amire csak pislogtak az előadók,
hogy „ehm, micsodi”? :DDD Érdekes volt látni, hogy hogyan vágják ki magukat egy
ilyen helyzetből, mármint ez tanulságos lehet mindenkinek, aki majd ilyen
előadó pozícióba kerül, ahol a munkájáról vagy a gondolatairól beszél, majd
utána megnyit egy ilyenfajta diszkussziót. Elegáns volt, mindenesetre nevetnem
kellett. Kicsit ilyen sitcomos beütése volt a dolognak.
Az épületből
kifele jövet összefutottam a proffal és Kelvannal, mentek épp hazafele. Ő
valamiféle kabarén volt, ami ráadásul németül volt – ő ugye német származású –
és mondta, hogy amúgy még tart, ha van kedvem, menjek csak. :D Péntek este 8
volt, szóval udvariasan elutasítottam a német kabarét.
Nagyon boldog
volt valamelyik nap, jött a laborba, hogy Vicky visszaírt, a magyar származású
hölgy, szóval a jövő héten meglátogatjuk! Juhú! Kíváncsi leszek, őszintén,
egyelőre kissé homályos nekem az is, hogy most ezt miért is csináljuk – azért,
hogy nekem legyen érdekes, azért, hogy Vicky beszélgethessen magyar emberrel,
mert olyan itt errefelé nem sok terem, vagy azért, hogy a prof örülhessen, hogy
itt egy magyar, meg itt egy félig magyar és ő összehozta őket. :D Nem tudom.
Majd leírom, ha rájöttem. :D
Mókásan
alakulnak azért a dolgok, mert most már ugye, hogy április közepe van és ő egy
hónap múlva elmegy, május közepén, aztán júliusig vissza se jön Amerikába,
mintha kapcsolt volna, hogy akkor már velem se fog nagyon találkozni, meg így
ilyenek. Szóval, mintha hirtelen felismeréséből fakadóan szeretne minél jobb
fej profként megmaradni emlékeimben, megkérdezte, van-e kedvem vele elmenni a
városi könyvtárba. Ami vicces, hogy van egy listám, mit szeretnék még a
városban felfedezni, mármint nem ez a tény vicces maga, hanem hogy ez a
könyvtár is rajta van. Amúgy egész jól haladok a listámmal. Szóval megyünk
könyvtárazni majd. Juhú? :D Oké, sure.
Mamszinak
születésnapja volt, méghozzá a 75., Isten éltesse sokáig! <3 Megkapta a
levelem is, nagyon örült neki. Olyan aranyos volt, valamelyik alkalommal, mikor
videócseteltünk, megleptek Anyáék, ott volt nagynéném, a férje, az unokatesóm,
meg a Mamszi is. Beszélgetünk meg minden, Nagyika egyszer csak azt mondja, „jahj,
hát teljesen olyan ez a leány, mint a való életben”. :D Imádom! :D <3
Rengeteget esett
az eső az utóbbi napokban, hétfőn sikerült is, nos, mondjuk úgy, hogy ronggyá
ázni szegény Kelvannal. Láttam, hogy lóg az eső lába, szóval gondoltam, csak
egy gyors körre viszem el sétálni óra után. Mikor már elég borús volt, mondtam
neki, oké, induljunk vissza. Kb. 3-4 utcára lehettünk az épülettől, amikor
elkezdett csöpögni, majd másfél kötőjel kettő percre rá elkezdett úgy szakadni
az eső, hogy az érzést ahhoz tudnám hasonlítani, mint mikor ruhástul a zuhany
alá áll az ember. Élmény volt. Futottunk ezerrel, még így is facsarni lehetett
belőlünk a vizet. Csak aztán őt megtörölgettük szárazra. :D Én meg félig
vizesen mentem haza.
Szóval emiatt a
csodás incidens miatt kissé meghűltem, hála az otthoni mozgó gyógyszertáramnak,
egy nap alatt nagyjából szintre hoztam magam újra. Ami még durva, hogy ezekhez
a zuhanyszerű esőkhöz olyan szél is társul, hogy a szemem előtt borogatott ki
kukákat az út közepére, vitt el esernyőket, döntött el kikötött bicikliket és a
többi. Para, na. :D
Ma pont csodás
időnk van, de mivel ezt most leírtam, valószínűleg ennyi is volt és hamarost
ismét úszni fogunk vagy repülni a szelek szárnyán.
Ez elég amerikai
tőlem, hogy az időjárásról kezdek egyből beszélni. Uhh. :D Ezt tapasztaltam,
hogy rengetegszer, akár a kisboltban, akár otthon, akár a suliban, valaki
megszólít, rád köszön, megkérdezi persze a kötelező „how are you”-t, majd
egyből hozzáteszi, milyen pontpontpont időnk van ma, amilyen éppen van. :D Szóval
az időjárás megvolt, mehetek tovább.
Az órákra bejáró
diákok száma amúgy drasztikusan csökken, főleg, ahol nincs jelenléti. De ezt a
prof is mondta, hogy sajnos ez normális. Otthon is így volt? Esküszöm nem
emlékszem. :D Pedig nem is volt az olyan régen.
Elmélkedtem
azon, hogy a prof állítása szerint az itteni diákok „mindenre képesek, ha jó napjuk van és érdekli őket az adott dolog”.
Ez az a hozzáállás, ami kissé nekem fura, mármint ezt miért mondja? Mármint az
a meggyőződés, ahogy mondta. („They’re
Brown students. They can do anything if they have a good day and they care
about it.”)
Amit látok, meg
láttam már az oktatásból, ami igazán nem sok, persze, néhány óra, néhány
professzor, pár előadónyi diák; mégis, nem érzem azt, hogy amikről beszélünk,
annyira átlagon felüli dolgok lennének. Vagy hogy a követelmények annyira
átlagon felüliek lennének, mint (merem azt remélni, hogy én is jó nevű
egyetemeken végeztem) az otthoni intézményekben. Kicsit azt érzem, és igyekszem
nagyon nem rosszindulatú lenni ezzel kapcsolatban, de ez az ivy league mellé
járó komplexus. Attól, hogy kifizetnek kb. 20 millió forintot egy tanévre, nem
jelenti automatikusan azt, hogy a világ vezetőit képzik. És biztos vagyok
benne, hogy rengeteg zseniális diák van itt, mert miért is ne lenne? Biztosan
nem egyszerű bejutni sem ide. Nem tudom, nem próbáltam azon az úton idejutni.
Zseniális diákok mindenhol vannak a világon, otthon is. Ahol nem mindenki fizet
ennyit az egyetemért.
Igazából az a
lényege ennek, amit ki szeretnék nyögni (elnézést, elérek most már a lényeghez :D)
, hogy attól, hogy valakit belehelyezünk átlagon felülinek tartott körülmények
közé, nem feltétlenül fog átlagon felül teljesíteni. És ezzel nincs is semmi
gond, csak ez a bizonyosság, amivel kezelik az itteni diákokat, hogy a napot
meg a holdat megmozgatják, annyira zseniálisak, kicsit szerintem nem fair. Se
velük szemben, mert hát, később meg az élet során ezzel a hozzáállással nem
tudom, mire lehet jutni? Se másokkal szemben, mert egy nagyon intelligens, ambiciózus
és kreatív diák, mondjuk egy nem borostyán ligás egyetem végzett diákjaként,
miért ne lehetne ugyanilyen „jó”? Vagy akár jobb?
Nem a
borostyánligás képzés az, amitől az emberek majd megváltoztatják a világot.
Ennyi a lényeg, elintézhettem volna ennyivel, bocsánat, hogy elraboltam pár
percet az életéből, aki ezt olvassa. :D És őszintén, nem értek azzal egyet,
hogy ezt nyomják mindenki agyába itt, hogy mennyire zseniális vagy, csinálj
mindent úgy, ahogy te gondolod és ahogy neked jó. Mármint a dicséret fontos, a
biztatás is, de azért elég könnyű átlépni egy olyan határt, ami már kárt is
okozhat ezzel. De lehet, csak túlzottan kelet-európai vagyok, ehhez a nyugati
szemlélethez. Akkor sem értek vele egyet. :D
És hogy csak egy
végtelenül mindennapi példát hozzak fel, ami szerintem ennek a hozzáállásnak az
eredménye; többször előfordul előadások közben, hogy az emberek felállnak,
kimennek, persze, miért is ne tehetnék? Nem is ezzel van a gond, lehet, kapott
egy fontos hívást, lehet, pisilni megy, lehet, vízért, bármi. És akkor feláll,
kimegy, oké – majd hagyja maga után becsapódni az ajtót. Hangosan. Előadás
közben. Visszafele ugyanez. Kivágja az ajtót, visszajön, hagyja becsapódni.
Ezek általában ilyen lengőajtók, amikről beszélek, szóval valamennyire így „ki
vannak párnázva”, vagy nem is tudom, hogy mondjam, de van bőven hangja, ha
magától hagyod becsukódni.
Nem fér a
fejembe, hogy nem lehet ennyire tisztelni az előadót és a „közönséget”, aki épp
figyel az órán, hogy csak annyi, hogy megfogja az ajtót maga mögött, és kézzel
behúzza. Ennyi. :D És esküszöm, mindegyik ezt csinálta, akit csak eddig láttam.
:D
Ez csak egy
teljesen hétköznapi, átlagos példája – szerintem – annak, hogy itt a „te vagy a
legjobb, csináld úgy és ahogy szeretnéd” hozzáállásnak. Ami persze, mielőtt
nagyon elásnám ezt az egészet, okozza azt is, hogy gondolkodás nélkül
felcsapják a kezüket órán, mernek kérdezni, magabiztosan vannak jelen és
ahogyan tapasztaltam, nem igazán érdekli őket, hogy mások mit gondolnak róluk.
Szóval el lehet
dönteni, hogy a mérleg melyik vége a jobb? Igazából egyik sem, de olyan meg nem
igazán van, hogy mindenki a középúton menjen.
Mindenesetre
nagyon érdekes ezt élőben látni és tapasztalni és többek között ezért is
ennyire hasznos az, hogy itt lehetek. Mert ezek olyan emberi, hétköznapi,
mindennapi, életbeli dolgok, amiket amúgy soha másképp nem látnék, nem
tapasztalnék és nem elmélkedhetnék rajta.
Talán egy
ideális világban egy kelet-európai udvariasságához társuló amerikai önbizalma
lenne a legjobb. :D Nem tudom. Mindenesetre érdekes.
Ha már
érdekesnél tartunk; ma reggel találkoztam Amanda tesójának egyik barátnőjével,
aki azt hiszem, Bulgáriából származik eredetileg, de több éve Budapesten él.
Nézett nagyot, mikor rájött, mi itt a szitu, aztán kérdezte, hova valósi vagyok
eredetileg. Mondtam neki, valószínűleg nem ismeri, de amúgy Veszprém. Tudta hol
van, volt is már ott. Majd mondta, nemrég volt Makón. Erre nevettünk, hogy „oh
a hagymák”. A többiek meg nem értették, mi bajunk.
De én a makói
hagymáról és Veszprémről beszélgettem egy providence-i ház előszobájában, ahol
amúgy lakom, egy bulgáriai lánnyal. A „milyen kicsi a világ” kifejezés is új
értelmet nyert.
keresd a nyulat a képen játék - ez a sarkon történt, mikor sétálni mentem
ez pedig hűen tükrözte az aznapi időjárásról a véleményem
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése