figyelői álláspontjaim; születések, kérdezők, becsapott ajtók ésatöbbi. / április 11 - 17. /

Na, pont egy hete írtam, most így el-elcsúsztak a bejegyzések, hétvégéről hétköznapra, igyekszem azért tartani a lépést.

Bele is vágok a közepébe!

Kecskebábák lettünk. :D 

A múlt héten többször is voltunk a farmon és az egyik alkalommal jelen lehettünk három kiskecske születésénél. Nagyon gyorsan történt amúgy az egész, meg is lepődtem. Még sosem láttam élőben hasonlót, talán videón? Nem tudom, de valahogy fura módon tudtam, épp mikor mi történik. :D Mármint oké, tudja az ember, hogyan születnek az emlős állatkák, de ez egy kecske volt.

Szóval három babakecske született, egészen megható volt, mikor Amanda a kezembe adta az egyiket, hogy kezdjem el letörölgetni. Egy kis szőrös állatka, akit én üdvözölhettem a világon. Nagy élmény az ilyen, na.

Szóval született két kisfiú, egy normál méretű, meg egy hatalmas és egy nagyon manó kislányka. Aztán azóta születtek még. :D De ők is jól vannak, hála égnek. Már fedezik fel a világot, mászkálnak, meg ilyenek. Annyira édesek. Az egyik kisfiú, kb. 15 perccel azután, hogy világra jött, már remegő lábakkal átmászott a szomszédos, elkülönített anyakecskéhez és kisbabájához barátkozni. :D Milyen kis barátságos. <3

A kiscicák közben már megnőttek, lettek kiskutyák is még, másik fajták, mint a kis 11 fehér felhő, de azért őket is persze meglátogattuk. Irreálisan puhák.

Fagyiztunk is, ez már ilyen jóidős szokás lett, a Sundaes pedig az egyik legjobb fagyit árulja, amit valaha ettem, szóval mindig örömmel állunk meg. :D

Farmfotóóóók:

 csoportkép

BÉBIMALAC

a leghatalmasabb macska a világon, aki "FatCat" névre hallgat, nem, nem terhes, mert fiú, de nagyon barátságos, puha, és borzasztó nehéz :DDD 

ő pedig Bill <3 

béééébik <3 

Múlt héten voltam megint egy meghirdetett eseményen, ahol Freud és Ferenczi kapcsolatáról volt szó. Vicci volt, mert a nőci, aki amúgy egy híres pszichiáter és New Yorkból jött, nagyon érdekesen ejtette ki Ferenczi nevét. „Fherendzi”, vagy nem is tudom úgy leírni, de valami ilyesmi. Volt egy másik fazon is, aki pedig Michelangelo Moses szobráról beszélt, és az esszéről, amit Freud erről írt.

Érdekes volt amúgy, sokkal jobban tetszett, mint a legutóbbi, örülök, hogy elmentem. Bár az átlag életkor elég magas volt, nem is értettem, mi történik. :D Kevesen voltunk diákok és sok középkorú hölgy és úr volt jelen, ahogy a kontextusból következtettem, ismerhették a két előadót.

Ismeritek azt a típusú emberkét, aki azért megy el egy ilyen előadásra, hogy biztosítékot kaphasson arra, hogy milyen okos? Volt egy ilyen nőci, aki hangosan (!!! :D) hümmögött, bólogatott, majd mikor kérdéseknek volt idő, akkor kb. egy 7-8 perces monológot lenyomott, amiben persze hivatkozott sok más szaktekintélyre és alkotásaikra, mire eljutott a kérdéséig, amire csak pislogtak az előadók, hogy „ehm, micsodi”? :DDD Érdekes volt látni, hogy hogyan vágják ki magukat egy ilyen helyzetből, mármint ez tanulságos lehet mindenkinek, aki majd ilyen előadó pozícióba kerül, ahol a munkájáról vagy a gondolatairól beszél, majd utána megnyit egy ilyenfajta diszkussziót. Elegáns volt, mindenesetre nevetnem kellett. Kicsit ilyen sitcomos beütése volt a dolognak.

Az épületből kifele jövet összefutottam a proffal és Kelvannal, mentek épp hazafele. Ő valamiféle kabarén volt, ami ráadásul németül volt – ő ugye német származású – és mondta, hogy amúgy még tart, ha van kedvem, menjek csak. :D Péntek este 8 volt, szóval udvariasan elutasítottam a német kabarét.

Nagyon boldog volt valamelyik nap, jött a laborba, hogy Vicky visszaírt, a magyar származású hölgy, szóval a jövő héten meglátogatjuk! Juhú! Kíváncsi leszek, őszintén, egyelőre kissé homályos nekem az is, hogy most ezt miért is csináljuk – azért, hogy nekem legyen érdekes, azért, hogy Vicky beszélgethessen magyar emberrel, mert olyan itt errefelé nem sok terem, vagy azért, hogy a prof örülhessen, hogy itt egy magyar, meg itt egy félig magyar és ő összehozta őket. :D Nem tudom. Majd leírom, ha rájöttem. :D

Mókásan alakulnak azért a dolgok, mert most már ugye, hogy április közepe van és ő egy hónap múlva elmegy, május közepén, aztán júliusig vissza se jön Amerikába, mintha kapcsolt volna, hogy akkor már velem se fog nagyon találkozni, meg így ilyenek. Szóval, mintha hirtelen felismeréséből fakadóan szeretne minél jobb fej profként megmaradni emlékeimben, megkérdezte, van-e kedvem vele elmenni a városi könyvtárba. Ami vicces, hogy van egy listám, mit szeretnék még a városban felfedezni, mármint nem ez a tény vicces maga, hanem hogy ez a könyvtár is rajta van. Amúgy egész jól haladok a listámmal. Szóval megyünk könyvtárazni majd. Juhú? :D Oké, sure.

Mamszinak születésnapja volt, méghozzá a 75., Isten éltesse sokáig! <3 Megkapta a levelem is, nagyon örült neki. Olyan aranyos volt, valamelyik alkalommal, mikor videócseteltünk, megleptek Anyáék, ott volt nagynéném, a férje, az unokatesóm, meg a Mamszi is. Beszélgetünk meg minden, Nagyika egyszer csak azt mondja, „jahj, hát teljesen olyan ez a leány, mint a való életben”. :D Imádom! :D <3

Rengeteget esett az eső az utóbbi napokban, hétfőn sikerült is, nos, mondjuk úgy, hogy ronggyá ázni szegény Kelvannal. Láttam, hogy lóg az eső lába, szóval gondoltam, csak egy gyors körre viszem el sétálni óra után. Mikor már elég borús volt, mondtam neki, oké, induljunk vissza. Kb. 3-4 utcára lehettünk az épülettől, amikor elkezdett csöpögni, majd másfél kötőjel kettő percre rá elkezdett úgy szakadni az eső, hogy az érzést ahhoz tudnám hasonlítani, mint mikor ruhástul a zuhany alá áll az ember. Élmény volt. Futottunk ezerrel, még így is facsarni lehetett belőlünk a vizet. Csak aztán őt megtörölgettük szárazra. :D Én meg félig vizesen mentem haza.

Szóval emiatt a csodás incidens miatt kissé meghűltem, hála az otthoni mozgó gyógyszertáramnak, egy nap alatt nagyjából szintre hoztam magam újra. Ami még durva, hogy ezekhez a zuhanyszerű esőkhöz olyan szél is társul, hogy a szemem előtt borogatott ki kukákat az út közepére, vitt el esernyőket, döntött el kikötött bicikliket és a többi. Para, na. :D

Ma pont csodás időnk van, de mivel ezt most leírtam, valószínűleg ennyi is volt és hamarost ismét úszni fogunk vagy repülni a szelek szárnyán.

Ez elég amerikai tőlem, hogy az időjárásról kezdek egyből beszélni. Uhh. :D Ezt tapasztaltam, hogy rengetegszer, akár a kisboltban, akár otthon, akár a suliban, valaki megszólít, rád köszön, megkérdezi persze a kötelező „how are you”-t, majd egyből hozzáteszi, milyen pontpontpont időnk van ma, amilyen éppen van. :D Szóval az időjárás megvolt, mehetek tovább.

Az órákra bejáró diákok száma amúgy drasztikusan csökken, főleg, ahol nincs jelenléti. De ezt a prof is mondta, hogy sajnos ez normális. Otthon is így volt? Esküszöm nem emlékszem. :D Pedig nem is volt az olyan régen.

Elmélkedtem azon, hogy a prof állítása szerint az itteni diákok „mindenre képesek, ha jó napjuk van és érdekli őket az adott dolog”. Ez az a hozzáállás, ami kissé nekem fura, mármint ezt miért mondja? Mármint az a meggyőződés, ahogy mondta. („They’re Brown students. They can do anything if they have a good day and they care about it.”)

Amit látok, meg láttam már az oktatásból, ami igazán nem sok, persze, néhány óra, néhány professzor, pár előadónyi diák; mégis, nem érzem azt, hogy amikről beszélünk, annyira átlagon felüli dolgok lennének. Vagy hogy a követelmények annyira átlagon felüliek lennének, mint (merem azt remélni, hogy én is jó nevű egyetemeken végeztem) az otthoni intézményekben. Kicsit azt érzem, és igyekszem nagyon nem rosszindulatú lenni ezzel kapcsolatban, de ez az ivy league mellé járó komplexus. Attól, hogy kifizetnek kb. 20 millió forintot egy tanévre, nem jelenti automatikusan azt, hogy a világ vezetőit képzik. És biztos vagyok benne, hogy rengeteg zseniális diák van itt, mert miért is ne lenne? Biztosan nem egyszerű bejutni sem ide. Nem tudom, nem próbáltam azon az úton idejutni. Zseniális diákok mindenhol vannak a világon, otthon is. Ahol nem mindenki fizet ennyit az egyetemért.

Igazából az a lényege ennek, amit ki szeretnék nyögni (elnézést, elérek most már a lényeghez :D) , hogy attól, hogy valakit belehelyezünk átlagon felülinek tartott körülmények közé, nem feltétlenül fog átlagon felül teljesíteni. És ezzel nincs is semmi gond, csak ez a bizonyosság, amivel kezelik az itteni diákokat, hogy a napot meg a holdat megmozgatják, annyira zseniálisak, kicsit szerintem nem fair. Se velük szemben, mert hát, később meg az élet során ezzel a hozzáállással nem tudom, mire lehet jutni? Se másokkal szemben, mert egy nagyon intelligens, ambiciózus és kreatív diák, mondjuk egy nem borostyán ligás egyetem végzett diákjaként, miért ne lehetne ugyanilyen „jó”? Vagy akár jobb?

Nem a borostyánligás képzés az, amitől az emberek majd megváltoztatják a világot. Ennyi a lényeg, elintézhettem volna ennyivel, bocsánat, hogy elraboltam pár percet az életéből, aki ezt olvassa. :D És őszintén, nem értek azzal egyet, hogy ezt nyomják mindenki agyába itt, hogy mennyire zseniális vagy, csinálj mindent úgy, ahogy te gondolod és ahogy neked jó. Mármint a dicséret fontos, a biztatás is, de azért elég könnyű átlépni egy olyan határt, ami már kárt is okozhat ezzel. De lehet, csak túlzottan kelet-európai vagyok, ehhez a nyugati szemlélethez. Akkor sem értek vele egyet. :D

És hogy csak egy végtelenül mindennapi példát hozzak fel, ami szerintem ennek a hozzáállásnak az eredménye; többször előfordul előadások közben, hogy az emberek felállnak, kimennek, persze, miért is ne tehetnék? Nem is ezzel van a gond, lehet, kapott egy fontos hívást, lehet, pisilni megy, lehet, vízért, bármi. És akkor feláll, kimegy, oké – majd hagyja maga után becsapódni az ajtót. Hangosan. Előadás közben. Visszafele ugyanez. Kivágja az ajtót, visszajön, hagyja becsapódni. Ezek általában ilyen lengőajtók, amikről beszélek, szóval valamennyire így „ki vannak párnázva”, vagy nem is tudom, hogy mondjam, de van bőven hangja, ha magától hagyod becsukódni.

Nem fér a fejembe, hogy nem lehet ennyire tisztelni az előadót és a „közönséget”, aki épp figyel az órán, hogy csak annyi, hogy megfogja az ajtót maga mögött, és kézzel behúzza. Ennyi. :D És esküszöm, mindegyik ezt csinálta, akit csak eddig láttam. :D

Ez csak egy teljesen hétköznapi, átlagos példája – szerintem – annak, hogy itt a „te vagy a legjobb, csináld úgy és ahogy szeretnéd” hozzáállásnak. Ami persze, mielőtt nagyon elásnám ezt az egészet, okozza azt is, hogy gondolkodás nélkül felcsapják a kezüket órán, mernek kérdezni, magabiztosan vannak jelen és ahogyan tapasztaltam, nem igazán érdekli őket, hogy mások mit gondolnak róluk.

Szóval el lehet dönteni, hogy a mérleg melyik vége a jobb? Igazából egyik sem, de olyan meg nem igazán van, hogy mindenki a középúton menjen.

Mindenesetre nagyon érdekes ezt élőben látni és tapasztalni és többek között ezért is ennyire hasznos az, hogy itt lehetek. Mert ezek olyan emberi, hétköznapi, mindennapi, életbeli dolgok, amiket amúgy soha másképp nem látnék, nem tapasztalnék és nem elmélkedhetnék rajta.

Talán egy ideális világban egy kelet-európai udvariasságához társuló amerikai önbizalma lenne a legjobb. :D Nem tudom. Mindenesetre érdekes.

Ha már érdekesnél tartunk; ma reggel találkoztam Amanda tesójának egyik barátnőjével, aki azt hiszem, Bulgáriából származik eredetileg, de több éve Budapesten él. Nézett nagyot, mikor rájött, mi itt a szitu, aztán kérdezte, hova valósi vagyok eredetileg. Mondtam neki, valószínűleg nem ismeri, de amúgy Veszprém. Tudta hol van, volt is már ott. Majd mondta, nemrég volt Makón. Erre nevettünk, hogy „oh a hagymák”. A többiek meg nem értették, mi bajunk.

De én a makói hagymáról és Veszprémről beszélgettem egy providence-i ház előszobájában, ahol amúgy lakom, egy bulgáriai lánnyal. A „milyen kicsi a világ” kifejezés is új értelmet nyert.  

keresd a nyulat a képen játék - ez a sarkon történt, mikor sétálni mentem

ez pedig hűen tükrözte az aznapi időjárásról a véleményem