Miután hazaértem
a nagy kirándulásból, szombaton a nagymosásé volt a főszerep és a pihenésé. Elmentem
azért sétálni is, mert nagyon szép idő volt, és összefutottam a laborvezető
nőcivel és a családjával. Azért az a nem mindegy, amikor egy ilyen helyen
valaki rád köszön! Hahh.
Múlt vasárnap
elmentem Amandával a farmra, bár csöpögött az eső, nagyon jó volt. Születtek
kiskecskék, kiskutyák és kiscicák, úgyhogy tobzódtam konkrétan a cukiságban és
teljesen feltöltődött a lelkem a kis bolyhos drágák által. Visszafele
megálltunk fagyizni is, Amanda ajánlotta a helyet, és tényleg nagyon jó volt. A
„gyerekadagot” kértük, ami így is hatalmas volt, ettem áfonyás és tökös fagyit,
mindkettő finom volt. Úgyhogy megbeszéltük, hogy legközelebb is megállunk. :D (Spoiler,
tényleg így lett!)
Múlt hétfőn
ültem gyanútlanul ismét órán, nos, mint egy ember, és hallgattam, ahogyan a
prof meséli, mi volt vele az elmúlt két hétben (igen, megtörtént események
alapján), majd egyszer csak megláttam, hogy kivetít egy fotót egy rétesről.
Amit Bécsben evett. Ahh, de megirigyeltem, komolyan! :D Aztán kérdezte, van-e
itt bárki osztrák. Csend. Mondta, hogy tudja, hogy van egy magyar, majd
megkérdezte, merre leledzem. Jelentkeztem, hogy heló, jelen, megkérdezte én
tudom-e, mi ez? Mondtam persze, mi úgy hívjuk „rétes”. Erre azt mondta, „oh, köszönöm”.
Mondtam neki „szívesen” és ment tovább az óra. :D
Aztán rávettem
magam egy nagybevásárlásra, ez nem egy egyszer menet sosem. De vettem sok
gyümölcsöt, amiatt azért boldog voltam. Hazaértem, és egyszer csak hallom nagy
nevetgélés, meg hangoskodás van odalent. Na, mondom, ez mifene, és Elenor volt
az, meg még két leányzó, akik invitáltak, hogy menjek velük, Amanda takarítja a
szekrényét, szavazni fogunk a ruháiról. Becsatlakoztam, nagyon vicci volt,
felpróbált mindenféle ruhákat, mi pedig szavaztunk, hogy igen (mosolygós fej)
vagy nem (szomorú fej).
ha hazaérek, akkor is mindig hoz valamit a szájában <3
Ezután
megnéztünk egy filmet, angolul She’s the
man, elég bugyuta kis film volt, meg amúgy ezer éves. Shari is csatlakozott
hozzánk és néha megjegyezte, hogy „nem ilyen ám az amerikai középiskola”. :D
Aztán a múlt
héten többször is együtt vacsoráztunk itthon a családdal, szeretem ezeket az
alkalmakat, nem csak azért, mert mindig finomat eszünk, meg különlegeset (pl.
nemrég volt indiai is), hanem mert jókat beszélgetünk. Egészen úgy kezelnek,
mintha ezer éve itt élnék, nagyon jólesik, hogy ennyire befogadtak. J
Na meg azért vicces is tud lenni ez az egész, mármint tényleg úgy élik a
mindennapjaikat, mintha én is családtag lennék.
Sétáltam
Kelvannal is a múlt héten, nagyon kis kajla eb még mindig, lementünk megint a
folyóhoz, legutóbb, mikor ott jártunk, hatalmas hó volt. Mondjuk azért most
sincs olyan gatyalohasztó meleg, azért fényévekkel jobb. Egészen átalakult a
„hideg”, mint fogalom a fejemben. Na meg egészen új és erőteljesebb értékelést
és megbecsülést táplálok a napsütés irányába.
Kipróbáltam egy
nagyon jó éttermet, ami, nos, kínai-thai-vietnámi volt, nem tudom pontosabban
leírni. :D Egészen elképeszt, hogy bár Providence nem nagy város, mégis, hiába
élek itt már majdnem két és fél hónapja, mindig akad valami felfedezni való. Ez
amúgy nagyon jó is, főleg, hogy javul az idő és így nem csak kedvem, hanem
kapacitásom és lehetőségem is van sétálgatni és kalandozni a városban, ha úgy
alakul a nap. Még DC-ben ittunk bubble teát a lányokkal, amit már otthon is
próbáltam, és találtam itt is olyan helyet, ahol nagyon finomat kóstolhattam. A
mangós zöldtea az új, nagy kedvencem.
Amandával
elmentünk egy turkálóba kincseket vadászni, ahol azon a napon (ez amúgy már
szombat, amiről szó van) 50%-os leértékelés volt az amúgy sem túl magas árakhoz
képest. Az utolsó fél órára értünk oda, mert este 9-kor zártak, de még akkor is
teljes őrület volt a boltban. :D Találtunk egy két jó kis cuccot és szinte
nevetségesen keveset fizettünk értük, szóval produktív fél óra volt. :D Annyira
hatalmas amúgy az a hely, hogy megbeszéltük, még visszatérünk, mert nem csak
ruhák, meg kiegészítők vannak, hanem mindenféle otthoni tárgyak, eszközök, sőt,
még könyvek is!!!! Mikor hazaértünk, nagyon viccesen az előszobában ültünk a
szőnyegen vagy egy órán át, mire a szülők hazaértek. Mi csak nevettünk éppen
valami videón, mert Amanda csinált a lovának, Tuckernek egy instagram profilt
és hát, próbáltuk kitalálni, mi legyen a KONTENT. :D Azon is ment a mulatozás,
hogy Amanda telefonja jónéhány órája 1%-on volt, és nem volt hajlandó egyszeren
lemerülni. Megnyitott nem tudom hány alkalmazást, én pedig folyamatosan
jelentettem, hogy az enyém mennyi százalékon van éppen. Amikor már az enyém is
egyet ütött, majdnem elvesztettem a nem létező versenyt, de mielőtt felraktam
volna tölteni, Amanda kiabált, hogy oké, lemerült. :D Shariék amúgy először nem
értették, mi bajunk van, vagy van-e valami bajunk, ott a szőnyegen üldögélve
kabátban és nevetve, aztán amikor megkérdezték, kérünk-e meggyilkolt sütit,
csak még jobban nevettünk. Az történt ugyanis, hogy volt valami megnyitó a
galériában, ahol a szülők dolgoznak, és Shari akart vinni két tálca ilyen
díszes muffint (cupcake angolul, nem tudom, van erre jobb szó magyarul?). Igen
ám, csak aztán nagyot kellett fékeznie…
Az egyik tálca
megúszta, a másik meg, nos. Utána csak „murdered cupcakes”-ként emlegettük azt
a tálcát, és kék díszítés volt rajtuk, amitől kék lett a szád. Meg a nyelved.
Meg az ujjad. :D De finomak voltak.
"the murdered cupcakes"
Vasárnap megint
farmoztunk Amandával, csináltunk csomó videót Tuckerről, és nagyon jó volt
látni, ahogyan futkorászik, meg trükköket csinál, mert azokat is tud ám! A múlt
héten ugyanis valamelyik nap arra jöttem haza, hogy Shari azt mesélte, hogy
Amandát hívták a farmról, hogy nagy baj van, Tucker csak fekszik, nem kel fel,
nem csinál semmit, orvos kell. Nagy riadalom volt, persze, mindenki baromira
megijedt, mert amúgy sem egy fiatal lovacska már (velem egyidős!), szóval
azonnal hívtak állatorvost és a farmra sietett mindenki. Kapott injekciót és
aztán szerencsére jobban lett, azóta meg már teljesen jól van, de hát
mindenkire nagyon ráijesztett. Szóval különösen jó volt látni, hogy mennyire
elemében van. Segítettem megfésülni meg lecsutakolni, olyan kis barátságos
jószág. És nagyon bolyhos, ló létére.
a világ legijesztőbb bárányai
Aztán bevetettük
magunkat a kiskutyák közé a farmon, ami hatalmas boldogság volt, mert
végtelenül szeretetteljes kis szőrgombócok és az anyukájuk is. Megszeretgettük
a kiskecskéket is, vittünk kenyeret a malacoknak, meglestük a dagadt cicákat és
az istállótól a farmig kutyákkal az ölünkben autókáztunk be.
Utána jött a már
említett fagyi, ami ismételten nem okozott csalódást. Volt egy bazár a
belvárosban, amit teljesen random dobott fel a Facebook, mint eseményt még a
múlt héten, úgy döntöttük, megnézzük azt is. Vicces volt, mert gumicsizmában
caplattunk be körülnézni. :D Mondjuk nagyon szép gumicsizmákban. Aztán
rájöttünk, hogy a vintage rímel azzal, hogy „nagyondrága”. Volt egy-két tényleg
csodaszép ruha pl., de 60 dollárért elég volt csak megfogni és visszaakasztani.
Aztán annyira
elfáradtunk, mondjuk majdnem egész nap levegőn voltunk, meg napsütésben, hogy
vacsora előtt konkrétan el kellett mennem sétálni, hogy feléledjek, mert
majdnem bealudtam ülve, este hatkor.
Hétfőn egész
délelőtt szakadt az eső, szóval szerencsénk volt a jó idővel a hétvégén.
Annyira sötét volt reggel 9-kor is még, alig akartam elindulni. De a télikabát
ismét jól jött. Áprilisban. Sose baj. :D Ma is sétáltam egyet Kelvannal meg jót
beszélgettünk a proffal. Nekem is meg neki is ki kellett töltenünk egy ilyen
középidős kérdőívet a CIEE miatt, aztán csak nevettünk, mert elég fárasztó
volt, mint egy ilyen elégedettségi kérdőív. De megvan legalább az is.
A héten
foglalkozom FotósViadalos dolgokkal (holnap kezdődik az előregisztráció – ez
itt a reklám helye) a megszokott feladatok mellett, szóval nem unalmas ez a hét
sem. Bízom benne, hogy ez a monszun idő hamar véget ér. Most pedig megiszom a
teám, amit már megint elfelejtettem, hogy megcsináltam, mint mindig, amikor
teát csinálok. Szóval valószínűleg már hideg.
hoppá, a lépcsőző mókus!
Tegnap ingyen
fagyit osztogattak, de szakadt az eső – ehm khm, ismét –, szóval nem álltam be
végül a sorba, így is kissé megfáztam. A buszmegállóban egy iskolai rezesbanda
szerűség játszott (igen, az esőben), nagyon furcsa volt, mondjuk aranyosak
voltak. :D Csak sajnáltam őket meg a hangszereket, hogy áznak.
Furcsa
belegondolni, hogy elvileg pontosan két hónap múlva landolok otthon, egyszerre
érzem ezt még rengeteg és nagyon kevés időnek. Az ittlétemmel kapcsolatban is
így vagyok; egy idő után, mikor tényleg ennyire más időzónában mozogsz, mint az
otthoniak, érezheted azt, hogy lekapcsolódsz teljesen róluk.
Ezzel egyrészt
nincs semmi gond, mert kiépítettem én is itt egy életet, másrészt persze, tud
frusztráló lenni, mikor nekem épp akkor lenne időm beszélni, amikor már otthon
mindenki alszik.
Nem könnyű
megoldani a kommunikációt, de nem lehetetlen. Ezt most csak azért fejtegetem itt,
mert az elmúlt pár hétben ténylegesen éreztem, hogy teljesen különválok az
otthoni történésektől, még ha szálakon keresztül „bele is vagyok vezetve”, mint
az Amigos Blog vagy a FotósViadal vagy éppen a családdal és a barátokkal való kontakt
tartása.
Van abban valami
gyönyörű, hogy ennyire messze az eredeti otthontól lehetséges egy teljes életet
kiépíteni. Éltem már Olaszországban, ott azonban ugyanolyan időzóna volt, na
meg másfél órás repülőút választott csak el Budapesttől.
Az, hogy most
nagyon nem ez a helyzet, egyszerre lehet ijesztő vagy ajándék; ezt te döntöd
el, amikor már itt vagy. Én is választottam, és az ajándék mellett szavaztam,
mivel azáltal, hogy ennyire messze vagy mindentől és mindenkitől, amit és akit
csak ismertél és a biztonságod adta, olyan új oldalaid ismerheted meg, amikről
nem is tudtál. Vagy tudtál, csak nem vetted figyelembe vagy elrejtetted. Itt,
több ezer km-re, felébredhet.
Felismertem azt
az erőt, ami szerintem mindannyiunkban bennünk van. Amikor idézőjelesen ennyire
magadra vagy utalva, rájössz – én is rájöttem. Képes vagyok rá. Lassan három
hónapja itt vagyok és bár nem volt egyszerű, mert egy kezdet sem az, érezhetem
azt, hogy van itt helyem. Ezért (is) bátorítok mindenkit arra, hogy
jelentkezzetek ilyen külföldi ösztöndíjakra, mert olyan leleményességet, erőt,
kitartást fedezhettek fel magatokban, ami mindig is ott volt, de végre teljesen
látható lehet. És nem állhat semmi annak az útjába, hogy tényleg felismerjétek.
J Ez mondjuk az én személyes példám,
hobbitevékenységem mindig is saját magam megkérdőjelezése volt. :D
Többre vagyunk
képesek, mint azt hinnénk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése