Első napok – getting started /2019. 01. 29-31./

Szóval meglett a Brown ID, az még mindig nem teljesen tiszta, hogy ez mire is jogosít fel, de igyekszem mindent feltérképezni. Lett Brown-os e-mail címem. UHHHHH.

Közben volt egy kis izgalom, a lakhatással kapcsolatban, de úgy néz ki, megoldódott – akiké az Air BnB lakás, ki szoktak adni két szobát a saját házukban is és az egyiket megkapom én. Saját fürdővel. Hatalmas az a ház, lakik már ott egy másik diák, a pár egyik lánya meg ők ketten. Na és Milo, a kutya, aki nagyon édes és barátságos, tegnap voltam náluk körbe nézni és szombat délelőtt segítenek átcuccolni. Azt mondták, hogy az angolom „perfect”, ami nagyon jólesett. Innen üzenem a Vetésinek, good job! :D

Épp a labban ülök és innen írom ezt, most is itt megy a diskurzus pár ember között, nagyon érdekes őket hallgatni is. Ami nagyon érdekes és ezt mindenféle előítélet, meg ítélkezés nélkül írom, tényleg, hogy annyira brutálisan okosak ezek az emberek; kb. korombeliek vagy fiatalabbak, fejből idéznek tanulmányokból, olyan dolgokat kutatnak, hogy csak lesek, programoznak és adatot gyűjtenek, de ebédre egy peanut butter szendvicsnél bonyolultabbat nem csinálnak maguknak. Mikor meglátták a „mindentbele” kajám (bacon, bab, répa, spenót, sajt, paradicsom, gomba, cukkini), elámultak, mintha valami nagy gourmet dolog lenne.

Fura összerakni ezt a kettősséget. Pl. az egyikük rövidnadrágban jár – mínusz 13 fok van jelenleg, a hőérzet -20 fok körül van; és mezítláb mászkál. Nem viccelek. Azt mondja, ez nem olyan vészes, nem fázik. Elképesztő. Tegnap este olyan hóvihar volt, hogy csak lestem.

Az is fura, hogy nem nagyon használnak zsebkendőt, ettől kicsit kiakadok, mert folyamat szürtyögnek és elég gusztustalan. Sálat nem hordanak, kint a térdük, bokájuk, de szerintem ezt már írtam. A nap legalább süt amúgy.

Az épületek itt olyan szinten vannak felszerelve, a székek pl az előadótermekben a legkényelmesebbek, amikben valaha ültem (mintha moziban lennél), hatalmas kivetítők, minden épületben lift, minden épület akadálymentesített, lapos képernyős tévéken futnak a hírek, szelektíven gyűjtenek hulladékot, és minden diáknak Macbookja van, az előadásokon csak azt hallod, ahogy gépelnek. Kinéztem egy két órát, amikre bejárok, eddig volt, ami bejött, volt, ami nem (pl. applied math tartalmú szociálpszichológia előadásnak álcázott tárgy? Köszi, nem. :D)

Most a héten az a feladatom, hogy kitaláljam, mi is érdekel, és mit szeretnék kutatni, válogathatok abból is, amit már a prof kutatott (30 oldalas az önéletrajza, van miből válogatni…), de valami teljesen újat is kitalálhatok. Most délután lesz egy óra, amire kíváncsi vagyok és hátha azzal kapcsolatban tudnék valamit… Meglátjuk.

Nehéz volt az elmúlt napokban konkrétan ezzel foglalkozni, mert bevallom, eléggé kétségbe voltam esve, hogy hol fogok lakni, mert nem értem el a nőcit, pedig már első nap, szombaton kvázi „megígérte”, hogy tud segíteni. De tegnap este ez megoldódott, szóval most megkönnyebbültem nagyon.

Most már tényleg publikálom ezt a blogot is, kicsit aggódtam, hogy hogy fogok én ideilleni, hogy mi lesz a dolgom, most már majd talán ki is alakul, meg nem akarok sokáig várni, mert senki nem fogja végigolvasni. :D Bár mindegy is, mert ezt magamnak is írom, meg persze a Campus Mundi miatt is.

Vannak még nagyon fura dolgok, amiket nem tudok hova tenni, de még mindig az a véleményem, hogy alapjáraton nagyon kedves emberek. Pl. az egyik srác a lab group-ból tegnap megadta a számát, és elsőként mondta azt, hogy el se tudja képzelni, milyen nehéz lehet, hogy nem ismerek itt senkit (a professzoron kívül persze), és hogy szívesen segítenek, bármi van. Ez nagyon jólesett, tényleg, annyira hálás vagyok, hogy ezt felismerte valaki. Mert tényleg nem egyszerű, de otthonról is kapok azért támogatást rendesen, amiért nagyon hálás vagyok szintén. <3

Igyekszem alkalmazkodni mindenhez, amilyen gyorsan csak lehet, még egy hete sem vagyok itt, szóval szerintem még mindig fel sem fogtam teljesen, mi történik. Baby steps, baby steps.

Pár fotót is iderakok még, aztán majd jelentkezem.

mókuska kiszaladt elém egyszer csak

ismerkedem a pénzekkel - az aprók a legnehezebbek :D 

Providence nagyon szép amúgy

Hello Providence & az első nap az iskolában /2019. 01. 26-28./

Szóval elértem Providence-be, minden szuper volt, aztán egyszer csak… az UBER app nem akart működni. Ja igen, kiegészítésképpen, kis háttérsztori ehhez: szóval a CIEE-től kaptam egy telefonkártyát is, ami szupi, még csak formára se kellett kaszabolni, mert ilyen egymásba illeszthető SIM ez, szóval lehet belőle akármekkorát csinálni. Ezt feltöltöttem még otthon, vannak ilyen csomagok, meg van hozzá egy app is, amit le lehet tölteni, és nézheted, hogy áll a data, meg a balance meg újra lehet feltölteni, ilyesmik. Nekem kártyafüggetlen telóm van, szóval a gépen át is cseréltem a SIM-et, aztán az aktiválódott is, úgyhogy lett hálózat meg minden. (Amúgy 49 dollár egy hónapra, korlátlan hívás meg sms USA-n belül, 10 dollár kredit nemzetközi dolgokra, 1GB net, ha az lefogy lelassítják, de lesz akkor is, szóval egész jó áron van.)

Szóval működött a telefon, tök jó, letöltöttem az UBER alkalmazást, megerősítettem az e-mail címem, a telefonszámom (az amerikait!), és mikor autót akartam hívni, azt írta ki, hogy nem érvényes a telefonszámom. :D Kezd sötétedni, ott állsz a vasútállomáson, két bőrönddel, és nem tudsz autót hívni. Hideg is volt amúgy.

Na ilyenkor ne ess kétségbe, mondogattam magamnak, higgadalom meg minden (ez egy új szó, nagyon élem), szóval írtam a házigazdámnak, és eljöttek értem a férjével, kocsival. Nagyon aranyosak voltak.

Szombat estére már az új kis helyemen voltam, ami egy csúcs lakás, egész héten itt vagyok, a többi az még a héten kiderül, úgyhogy nem lövök le előre semmit, de jól alakul remélem a dolog.

Elmentem még a sarokra, egy aranyos kis étterembe vacsoráért, próbáltam magam 10 óráig ébren tartani (nehéz ez az átállás) és kidőltem. Felébredtem ugyanúgy hajnal 3-kor, de mindegy. :D

Vasárnap elvoltam délelőtt, szöszmötöltem, neten néztem térképet, a tömegközelekedést, mindenféle hasznos dolgot, aztán útra kerekedtem.

Persze, először rossz fele szálltam a buszra. :D Aztán, mikor feltűnt, gondoltam, oké, higgadalom, megnézzük erre mi van. Találtam egy ilyen dolláros boltot, vettem egy két apróságot, aztán megkerestem visszafele a buszmegállót. Ugyanaz a sofőr volt, akivel odafele mentem és emlékezett rám, szóval adott egy 2 órás pass-t, amivel 2 óráig mindenfele utazgathatsz a helyijárattal, annyira aranyos volt. Megsajnált gondolom, hogy ennyire balfék voltam. :DDD

pár klasszik amcsi házikó

Elmentem a központi pályaudvarhoz, ahol láttam, hogy hétvégén bizony nem lehet havi bérletet venni. Amúgy a buszokon is lehet mindenfélét, meg automatákban is, de a havit, azt csak ablakból. Oké. Semmi gond, él még a két órás pass, kimaxolom. Elmentem a plázába körbenézni, hát ilyen useless helyet rég láttam – tele minden ruhaboltokkal, kávézó, egy-két étterem és mindenhol ilyen bed, bath&body cuccok, de vagy háromféle boltban. Sehol egy élelmiszerbolt vagy valami. Ja, meg asszem mozi is volt benne. Amúgy valami fura verseny lehetett, mert ilyen cheerleader-nek tűnő kis- és nagylányok rohangáltak fel-alá, szóval hamar el is jöttem.

Elmentem megnézni az egyetemet, hogy ne hétfő reggel essek arcra, hogy fogalmam sincs, merre van az előre… vagy harminc percig vándoroltam a különböző épületek között, mire nagyjából felmértem a terepet, meg mi merre LEHET – mert ugye nem vagyok én semmiben biztos – és megtaláltam azt az épületet is, ahol az én professzorkám létezhet. Láttam igazi sorority házakat, rajtuk a görög betűkkel! :D Eszméletlen. M-i-n-t-a-f-i-l-m-e-k-b-e-n.

Innen elmentem egy ALDI-ba, mert mégis csak az ismerős, bevásároltam, vissza a pályaudvarra, onnan pedig haza. Jó kis kör volt ez, el is fáradtam, aztán rájöttem, ja, ma még nem nagyon ettem, úgyhogy főztem is. 

ez itt kb. 20 dollár

Szerencsére a lakás jól fel van szerelve. ALDI fele meg visszafele már sötét volt, azért kicsit paráztam, mert itt a közvilágítás, nos, hogy is mondjam – nem igazán kielégítő, mondhatni gyászos.

Amúgy az árak is érdekesen alakulnak, mert az avokádó, a paradicsom és a gomba pl. nevetségesen olcsók voltak, a csirkemell meg a csirkemell sonka nevetségesen drága, a sajt kb. ugyanannyi, úgyhogy furi.

Na, és akkor jött a hétfő….

Még vasárnap megbeszéltük e-mailben, hova menjek és mikor és délelőtt már úgy pattantam a buszra, mint aki tudja, mi merre hány méter. :D Oda is értem, és az első, amit vagy inkább akit megláttam a folyosón, az egy eb volt. Mint megtudtam, ő Emma, az egyik professzor kutyija, isteni cuki volt és össze is barátkoztunk. Itt a professzorok rendszeresen behozzák a kutyájukat, az enyém is szokta, elvileg szerdán is hozza – jéééééééééééééééééééééééijj – sőt, találkoztam még ma még eggyel, őt is imádtam.

Annyira kedves itt mindenki amúgy. Annyira elfáradtam kb. 6 óra ottlevéstől amúgy. Elképesztő.

Beszélgettünk a professzorral, levitt az adminisztrációra, igényeltünk nekem Brown ID-t (amiért már mehetek is holnap, napközben jött az infó), bemutatott sok embernek, beülhettem egy órára is, amit ketten tartanak egy belga proffal, és teljesen olyan volt, mint a filmekben. 

Mármint az előadóterem; ÉS AZOK A SZÉKEK. Nos, elég sok előadást végig ültem már eddigi életem során, de ilyen kényelmesen még soha az életben nem ültem. Mint egy moziszék, olyan volt. 50 perces órák vannak amúgy. Ez is furi nekem, úgy elszállt, csak pislogtam. :D Ez biztos programom, a hétfő-szerda-péntek délután 2.

Előtte még volt egy kis időm, amíg a prof dolgozott valamit, addig visszamentem az emberkékhez, akiknek bemutatott – van egy lab group, akikkel dolgozhatok együtt és nagyon aranyosak. Kis csodabogarak, mindegyiknek van valami furának tűnő dolga, de olyan végtelen kedvességgel és nyitottsággal fordultak felém, hogy szinte zavarba jöttem. Meg is hívtak a holnapi lab meetingre. Megyek is. 
Amúgy az egész campus területén van ingyen wifi, ha az épületek között mész, akkor is, nagyon hasznos. :D Tudtam így a suli wifijéről beszélni Apáékkal, másik épületből meg Anyával. :D

Aztán hazafele sétáltam a pályaudvarig, mert amúgy közel van onnan a suli, csak gyalog picit több, mert egy alagutat kell megkerülni. :D Amin a busz 3 perc alatt átmegy. De gyalog nem lehet. Mindegy, megnéztem gyalog is az utat.

JAH és a buszokon egy sárga drót megy végig az ablakok mellett és azt kell meghúzni, ha jelezni akarsz. Késsz.

Annyira kedves emberekkel találkoztam eddig, le is kopogom. A buszsofőrök, a bolti dolgozok, az egyetemi emberek, ahj. Nagyon aranyosak.

Bár egyelőre csak azt érzem, hogy rám van írva, hogy nem idevalósi vagyok. Az első pár órában még ez zavart is, de aztán elengedtem. És ha akcentusom van, akkor mi van? És ha látszik a fejemen, hogy nem idevalósi vagyok, akkor mi van? Semmi. Örülök, hogy ilyen kedvesek. Egy-két furi ember is megpróbált velem szóba állni, de még akkor is odajött egy lány, hogy nem szóltak-e be, meg hogy jól vagyok-e.

Az időjárás most elég kegyes, ilyen 3 és -3 fok között van nagyjából, de teljesen kibírható, ennek ellenére mindenki, akivel ma az egyetemen beszéltem, az időjárásra panaszkodott, hgy milyen hideg van. ÉS ENNEK ELLENÉRE, ma az egyetemen 10-ből kb. 8 embernek kint volt a pucér bokája. Vagy a térde. Vagy flipflopban ment mezítláb. Nem viccelek. Vagy kabát nélkül. Sál nélkül.

Kultúrsokk as its best.

Amellett, hogy nagyon fáradt vagyok, próbálom befogadni ezt a sok mindent, ami történik. Annyi újdonság csap le rám nap mint nap, óráról órára, csak bízom benne, hogy be tudom fogadni méltó módon.

Próbálok még rájönni, hogyan illek én ide és hogyan tudok a kedves csodabogarak közé beilleszkedni. Annyira hálás vagyok azért, hogy nyitottak, érdeklődők és KEDVESEK. Tényleg, mert lehetnének bunkók is, na.

Szóval izgalom izgalom hátán és még csak pár napja vagyok itt… Kíváncsi leszek a folytatásra. Meg arra, hogy a Hillary mi az istent zörög ennyire alattam.

Itt lassan este 9 van, 10-ig megpróbálok megint ébren maradni, egyszer csak átállok most már. :D Holnap meglesz a Brown ID-m. Nekem, Eszternek, aki from Budapest és hú, velkám velkám. De drágák, ahh.

Csak pár hét múlva is ennyire örüljenek, ha meglátnak… :D

Budapest – New York, majd fél nap NYC, akár a filmekben /2019. január 23. - január 26./

A LOT légitársaság járatával utaztam, és most leírom az apróbb kellemetlenséget, ami szembejött: direkt kiszámoltam, mikor kezdődik a check in online, hogy elsők között csekkolhassak be, és meglegyen a beszállókártyám. Na igen, szóval ülök nagy izgatottan a gép előtt és nyomogatom a gombokat, töltöm ki a dolgokat és egyszer csak ERROR. A kétségbeesés magas foka ütött agyon meg plusz húsz tonna, és mivel éjjel történt mindez, nem tudtam őket felhívni. Írtam egy e-mailt, arra valami automatikus válasz jött, hogy majd egy agent segít a reptéren és majd ott mgoldják. Hát maradjunk annyiban, nem voltam nyugodt.

Másnap felhívtam őket és kiderült, hogy mivel vízumom van, ezért nem tudok becsekkolni online, mivel fizikai képtelenség. Javasolja, hogy 3 órával indulás előtt legyek a reptéren, akkor nyit a pult, és akkor van esélyem jó helyet foglalni. Ehh.

Ok, jó, hogy szóltok, köszi – ezt én nem találtam sehol feltüntetve, de mindegy is, mert azért megnyugtatott a fazonka, leellenőrizte a foglalásom.

23 kilós lehetett a feladott poggyászom, ez volt benne a jegyemben, illetve egy 8 kilós kézipoggyász (persze, megadott méreteken belül), valamint a hölgyeknél megengedett kézitáska, na, én ezt kimaxoltam egy telepakolt hátizsákkal, de szerencsére senkit sem érdekelt. A pakolással kapcsolatban: elég nagy stresszt tud az okozni, ha 23 kilóba kell beleférnie az életednek, de megoldható – én pl. néztem youtube-on mindenféle pakolási technikát, amivel jobban ki tudtam használni a helyet (meg Marie Kondo műsorát is adom a Netflixen és a Times Square-en is kint volt a plakátja… :D).

Másrészről az is szerencsés volt, hogy nagyon kevesen voltak, rengeteg volt az üres hely, így egyedül ültem egy hármas oszlopban a jobb oldalon, a jegyem amúgy az ablak mellé szólt, de így konkrétan el tudtam feküdni és úgy aludni, elég sokan tettünk így, ahogyan láttam. :D

Nagyon durva volt, hogy valahogy az ablakokat besötétítették, és félhomály volt az első óra után egészen az utolsó két óráig. Aztán hirtelen puff, napfény.

Tudtam aludni szerencsére, és nagy ámulattal néztem az ülések fejtámlájába épített kijelzőket, ahol néztem filmeket is, sorozatokat is. Néztem a térképeket is, hogy éppen merre járunk (voltak ott mindenféle adatok is, hogy milyen magasan vagyunk, milyen idő van, mennyi az idő, milyen sebességgel haladunk, mennyi ideje, stb.), de volt nálam könyv is, meg az új bullet journalom, úgyhogy egész jól lefoglaltam magam, néha fel is álltam, ez nagyon jó volt. Kaptunk enni, inni, szóval ilyen szempontból nem lehetett ok panaszra, kedves és készséges személyzet volt. Bírtam a kispárnát meg a pokrócot, amit kaptunk. :D

A reptéren várt Zoli és elmentünk vacsorázni vele és a feleségével, aki cseh, szóval angolul beszélgettünk és nagyon jó volt! Először nehezebben álltam át az angolra, mert az autóban még Zolival is ugye magyarul beszéltünk, de aztán egész jól sikerült. Az Upper West Side-on voltunk, és láttam a Columbia campus bejáratát, a Barnard College-ot és a híres Tom’s Restaurant-ot. New Jersey fényeit láttam a Hudson partján, ahogy haladtunk vissza Bronx felé.

ittam igazi martinit!!!

Az időkülönbség 6 óra; itt annyival van korábban, gondoltam, oh, mi ez nekem?! Aha…. Mondták Zoliék is, hogy ne lepődjek meg, ha felkelek hajnalban. Gondoltam, dehogy kelek, hát annyira fáradt voltam estére, DEMÉGIS! Felébredtem hajnal 3-kor, aztán hajnal 4-kor is, végül 7 után nem sokkal felkeltem. Szóval igen, még ez is számít, most talán átálltam már jobban, de kicsit még mindig szédelgős vagyok, bár lehet, hogy ez az élmények miatt is van. :D

Aztán ma délelőtt még kocsikáztunk egyet Zolival és rengeteg mindent megmutatott, én meg csak tátott szájjal ültem és próbáltam felfogni, hogy igen, ez az a New York, amit kiskorom óta képekről és filmekből és sorozatokból ismerek csak, de most itt ülök tényleg az autóban és látom.

Az utcatáblák, a lámpák, a sárga taxik, a párlépcsős feljárós lakások, a felhőkarcolók, a fények – mint a filmekben, és úgy éreztem, most én élem a filmet, most én vagyok benne ebben a filmben és elképesztően, felfoghatatlanul csodálatos!!!

Gyorsan ebédeltünk egyet az NYU mellett, így láthattam azt a környéket is (West Village), aztán a Penn Station-nél elváltak útjaink. Annyira hálás vagyok Zoliéknak, mert kevesebb, mint 24 óra alatt annyi mindent megmutattak, elmeséltek, segítettek, befogadtak és annyira megnyugtató volt, hogy nem vagyok egyedül ilyen messze otthontól. <3

Ja igen, és aki nézett valaha Gossip Girl-t; láttam az Empire Hotelt. Enough said.

Most ülök a vonaton Providence felé, és az eddigi bejegyzéseket mind le tudtam gépelni, hogy up to date legyek, innentől is majd igyekszem rendszeresen, meg normálisan írni ezt a blogot. Ja, meg még képeket majd ezekhez a bejegyzésekhez is igyekszem szolgáltatni. 

Hálásan köszönöm amúgy mindenkinek, aki biztatott meg szeretettel gondolt és gondol rám, kicsit be vagyok szarva, de semmi gond, igyekszem!

Puszi mindenkinek otthon <3

Fogadnak a Brown-on – hogyan tovább? US essentials – ösztöndíj, vízum, stb. /2018. április - 2019. január/

Oké, fogad egy professzor majdhogynem a világ másik felén, több hónapon keresztül, Amerikában, ahova nem olyan egyszerű átruccanni.

Hogyan tudsz felkészülni egy ilyenre? Na, hát én azt hittem, sehogy.

A legfontosabbak: az ösztöndíj, a vízum, a repülőjegy és a szállás. Na meg hogy ne ess pánikba. You got this.

Az ösztöndíj:

Amikor kiderült, hogy a professzor úr fogad, azon nyomban nekiálltam a Campus Mundi anyagát összeállítani, ugyanis, hiába lehet diploma után egy évig még menni, aktív jogviszony alatt kell beadni a pályázatot – ez az én esetemben május végét jelentette, úgyhogy bele kellett húznom. A szükséges dokumentumokat itt megtaláljátok. Én még extrán hozzátettem az Amigos-os önkéntes igazolásom, de csomó mindent elfogadnak pluszként a jelentkezéskor. A professzor úr pedig írt nekem rögtön egy fogadólevelet, még a beszélgetésünk után, ez is azért megkönnyítette a dolgokat. Na meg kiraktam a falamra otthon, mert Brown-os fejléccel küldte. Ehhe.

Május végén beadtam, július közepén kaptam is az e-mailt, hogy gratulálnak és megkaptam, és már aug. végétől lehetett azt hiszem elindítani a folyamatot, hogy megkapjam a pénzt, de én még vártam, míg kialakul a bankszámlaszám, milyen kártyám legyen odakint, hogyan lesz a banki szituáció kérdéskör, szóval november végén indítottam a folyamatot és január közepén a számlámon volt a pénz.

Azt azért tudjátok, hogy ilyenkor a teljes összeg 90%-át folyósítják – ez az Erasmus esetében is így volt, mikor mentem – és mikor hazaér az ember, leadja a szükséges papírokat, azután folyósítják a maradék 10%ot, ami különösen kellemes meglepetés tud lenni, mivel általában a világ összes pénzét el lehet költeni egy ilyen külföldi tartózkodás után.  

A vízum:

Ez az én esetemben, hogy is fogalmazzak úrinőként – a lehető legnagyobb szívás volt, amit valaha 25 darab évem alatt tapasztaltam ügyintézés során – pedig éltem én az olaszoknál, akik aztán telibe sajnáltak minden adminisztrációt és nem volt egyszerű. Na de ez.

A legfontosabb, amit megtehetsz, hogy kitalálod, milyen típusú vízumra lesz szükséged. Ez attól is függ, hogy mennyi időre mész – Trump bácsi levette az ESTA időtartamát 6 hónapról 3 hónapra, szóval nekem ez nem játszott, pedig az nagyon egyszerű, ingyenes, megigényled és legkésőbb másnapra a tiéd. Ha 3 hónapnál hosszabb az idő, akkor lehet beleásni magad a vízumtípusok leírásaiba, amiket amúgy egész jól leírva megtalálhatsz itt, az Amerikai Nagykövetség oldalán.

Az én esetemet írom most le a továbbiakban, ez ne rémisszen meg senkit, mert könnyen lehet, hogy nem így alakul mindenkinek a történet, sőt, szívből remélem, csak ha nehéz, akkor is lássátok, hogy meg lehet azért oldani.

Szóval az én esetemben a diák vízum ki volt lőve, mivel itthon is megszűnt a jogviszonyom, illetve a Brown-on sem diákként leszek jelen. Tehát, diák off. Munkáltatói vízumot sem igényelhettem, mivel gyakornokként kerek nulla dollárt fogok keresni, tehát ez is off volt. Nem igazán tudtak segíteni amúgy, a sulis külföldi ösztöndíjas irodából átirányítottak a Tempus alapítvány kapcsolattartójához (minden sulinak megvan a saját emberkéje, ennek listája itt található, az a hölgy a nagykövetségre egyenesen, majd a nagykövetség vissza a kapcsolattartókhoz… Fodrászhoz nem kellett mennem, mert kitéptem a fél hajkoronám.

És amikor VÉGRE kiderült, hogy milyen típusú vízum kell nekem – végül a Brown-on jónéhány ügyintézővel váltott e-mail során megfejtettük közösen – akkor jött a következő gond: kellene egy szponzor.

Na oké, most akkor lelassítok.

Szóval kiderült, hogy nekem J-1 típusú vízum kell, ami a gyakornokok, cserediákok vízuma. Ahhoz, hogy megkapj egy ilyen vízumot, kell egy szponzor, aki nem azért szponzor, mert pénzt ad, hanem mert felelősséget vállal érted, asszisztenciát nyújt és az én esetemben még biztosítást is.

Igen ám, de a Brown nekem ez nem lehetett, mivel ott csak „visitor” státuszban leszek jelen a professzor úr mellett. Akkor ajánlotta az ügyintéző hölgy a CIEE nevezetű szervezetet, ami ezzel foglalkozik, hogy a hozzám hasonló csóróknak, akik hoppon maradnak szponzor ügyileg, tudjon segíteni.

Persze nem ingyen, erről érdemes előre tájékozódni, én pl. kértem időpontot, felírtam a létező összes kérdést, ami csak létezik, és jó másfél óráig faggattam a hölgyet, aki végül végig segített a folyamaton. Ha esetleg ilyen helyzetbe kerülnétek, akkor itt a CIEE honlapja.

Ahhoz, hogy a CIEE elvállalja a szponzori szerepet, be kell nyújtani egy újabb pályázatot. Az semmi, de van egy rész, amit a Host Organization-nek kell kitölteni, esetemben ez szegény professzor úr volt, aki így kommentálta ezt az adminisztrációs rémálmot, miután kitöltötte: „it was rather stressful”. Örökké hálás leszek neki is, mert elég hülyén éreztem magam, hogy még ott sem vagyok, már is ennyi gond van velem.

Szóval azt beadtuk, befizettük, vártunk majd jött a hír, hogy elvállalják a szponzor szerepet, hurrá, érkeztek az iratok egyenesen Amerikából, futárszolgálattal. Ezekkel már tudtam indítani a vízumigénylő folyamatot.

A vízumigénylés folyamatáról és az interjúra szükséges doksikról nagyon pontosan tájékozódjatok, én azt javaslom, bár az én esetemben nem kellett sok minden (training plan, ds2019, sevis payment confirmation és az útlevelem).

Nagyon kétségbe estem például, mikor rájöttem, hogy a vízumhoz a standard magyar igazolványkép nem jó, mert 5x5-ös kell nekik mindenáron – erre figyeljetek, de ha nem sikerül megoldani addig, a váróban van egy automata, ahol 1500 ft a vízumfotó, de nem tud visszaadni, szóval csak pontos összeget érdemes vinni.

Az interjú maga nekem nagyon meglepő volt, mert kb. 5-8 percig tartott és lehet, sokat mondtam. Nagyon kedves úriember volt az üveg túloldalán; na, igen, az is fura volt nekem, hogy ő ült egy üveg mögött, mint mondjuk egy bármilyen hivatalban, én pedig álltam ott előtte, és minden várakozó végig tudta hallgatni a dolgokat. Én is hallottam az előttem levőket, pedig olyan ideges voltam, a legutolsó dolog a hallgatózás volt, ami az eszemben volt. Kérdezte, mit fogok kint csinálni, voltam-e már kint, mik a terveim, nem is jut most így más eszembe, ami elhangzott volna. Szóval gyorsan lezavarta talán David, úgy hívták, és mondta is, hogy gratulál és hogy approved, na, én akkor annnnnnnyira boldog voltam, végre egy több hónapos, idegőrlő folyamat záródott le ott, január 2-án.

A másik, amit ezzel kapcsolatban tanácsolni tudok, az az, hogy időben álljatok neki mindennek. Én is hónapokkal az indulás előtt elkezdtem, még is féltem, hogy nem sikerül mindent időben elintézni.

A repülőjegy

Mivel Amerikába készültem, sejtettem, hogy nem egy fapados wizz-air áron fogok repkedni, úgyhogy ezt is jó előre lefixáltuk, mikor megyek, pontosan hova, és aztán a skyscanner segítségével (ide katt) megtaláltuk a legoptimálisabb verziót a repjegyemnek, és már ősszel lefoglaltuk a január végit, de sosincs elég korán, szóval minél előbb intézitek, annál jobban jártok! Érdemes olyat venni, amit vagy ingyen vagy nem sok extra pénzért át lehet tenni, bármi történik, főleg, ha ennyire előre vásárol az ember fix jegyet, jobb, ha fel van készülve.

A szállás

Azt sejtettem, hogy nehéz lesz több ezer km-ről, más időzónában és kontinensen élő emberekkel megbeszélni a lakhatás dolgot, és mivel – ez megint csak az én esetem, ne essen senki kétségbe, csak lehet,  hogy így jár – a kollégium olyan szinten drága, hogy az esélytelen volt, mivel kb. az ösztöndíjamból nem jönne ki, és akkor még nem ettem, nem ittam, nem éltem.

Szóval nekiálltam albérleteket vadászni, volt egy off campus listing a Brown oldalán, először csak onnan, utána már egyre kétségbeesetten, minden létező oldalon, ahol csak tudtam nézelődni. Pár dologra rájöttem: nem divat itt bútorozva lakást kiadni; igazán pofátlanok tudnak lenni (950 dollár/hó egy szobáért és társai…), van, aki megijed attól, hogy én olyan messzi földről jövök és bizalmatlan, vagy éppen nem tudja behelyezni a sémarendszerébe és küld egy formot, ahol referenciákat kell megadnom, mire én írom, hogy magyarok vannak csak, és nem érti…

Persze, próbálom megérteni mindenki oldalát, de eléggé kiakadtam, mert ijesztő volt, hogy nincs hova jönnöm Providence-ben. Végül elengedtem a dolgot és egy hétre lefoglaltam egy Air Bnb-t. A személyes megjelenés és lakásmegnézések itt nagyon trendelnek, szóval így fogok tenni. Lesz egy hetem. Megoldom. No pressure. :D

Hozzáteszem, nem lehetetlen az sem, hogy egyből találjon valaki szállást, és már oda érkezzen, sőt, lehet olyan is, hogy a fogadó intézményed segít neked ebben, most az én helyzetem másként alakul, így jártam, próbálok most már nem idegeskedni ezen.

Ezek azok a kardinális pontok szerintem, amik mindenkit izgatnak, ha egy több hónapos távoli kiruccanásról van szó, de amúgy, ha valakiben extra kérdés felmerül ezek alapján, nyugodtan keressen meg!

Legyetek bátrak és ha én „bejutottam” a Brown-ra, nincs lehetetlen!

Hajrá mindenkinek, nyomjátok a Campus Mundit, mert tényleg meg lehet kapni, tényleg sikerülhet. Valóra válhat az álmotok.

A vonaton Providence felé – kontextusba helyezem magam. /2018. február - április/

Üdv mindenkinek, ez a blog azért jött létre, mert könnyelműen bejelöltem a Campus Mundi jelentkezésemen, hogy népszerűsítem az ösztöndíjat ezáltal és blogot vezetek.

Viccet félretéve, amúgy komolyan szeretném is népszerűsíteni az ösztöndíjat, mert elég csinos summával támogatnak, hogy a világon bárhova eljuthass.

Szóval Eszter vagyok, 25 éves és júniusban végeztem a BME-n, pszichológia mesterképzésen, munka- és szervezetpszichológia szakirányon.

Amikor ezt írom éppen, már úton vagyok a vonattal New Yorkból Providence-be, és holnapután reggel már a Brown-on jelentkezem szolgálatra a professzor úrnál, aki olyan kedves és jófej, hogy május végéig befogadott gyakornokának.

Hogyan történhet ilyen?

Annyira előttem van a jelenet. 2018 februárját írtuk és otthon ültem Veszprémben, a nappaliban a kanapén, anya a gépén nézett valamit, én pedig egyszer csak megszólaltam: „Te anya, én elmegyek Amerikába”.

Anya rám nézett és derűsen azt mondta, „jól van kislányom, menjél”.

Először még meg is sértődtem, mert azt hittem, kinevet, hogy nem tudnám megoldani, de aztán rájöttem, hogy csak a helyzet abszurd jellegéből fakadt ez.

Elkezdett megszállottan zakatolni az agyam, hogyan is lehetne ezt megoldani

Ősszel előtte voltam már ilyen Erasmus és Campus Mundi tájékoztatón az egyetemen, azonban akkor még „csak” Norvégiára és Skóciára lőttem, mint úti cél, a diploma utáni egy évben teljesíthető szakmai gyakorlattal kapcsolatban.

Szóval megszállt ez az amerikai álom megvalósítása – mindset, és persze egyből anya régi osztálytársához és mai napig jó barátjához fordultam, aki New York mellett tanít egy egyetemen. Aha, rá kellett jöjjek, ez nem úgy megy, hogy csak bepúposkodom valahova.

Zoli segített egy nagyon pöpec anyagot összerakni, végignézte az önéletrajzom és a motivációs levelem, sőt, még próba skype-beszélgetésünk is volt, amiért örökre hálás leszek. Küldözgettem mindenfele az anyagom, főleg egyetemekre, mert úgy éreztem, ott tudnék még többet tanulni, esetleg kutatni is és jobban járhatok, mintha jelentkezek egy multihoz, ahol szobanövénynek beállítanak a sarokba, jobb napokon meg kávét főzhetek és fénymásolhatok.

Na, igen, az ambíciók. Küldözgettem a legjobb egyetemeknek az anyagom, visszagondolva magam sem tudom, honnan jött ez a bátorság (???!!!!) hogy én, egy veszprémi (bakonyi) leány, diploma előtt, csak így random, írogatok a Yale-nek (!!!), a Brown-nak (!!!), és még legalább 8-10 másik olyan egyetemnek, ahol a pszichológia oktatás és kutatás a legek legében volt benne több országos kimutatás alapján. De egy idő után már olyan rutinnal nyomtam rá a send gombra, hogy szerintem el se jutott az agyamig, hogy ezt kik is fogják olvasni.

Szóval ezen túljutva, vártam. Vártam és vártam és érkeztek a válaszok, és bár rendkívül kedves, de elutasító e-mailek voltak ezek. Párszor fel akartam adni, de nem hagyta se Zoli, se anya, se Kiki, bíztattak, küldjek csak még, még, még. És akkor egyszer csak… írt nekem egy professzor választ a Brownról, és az a pár sor teljesen felforgatta az életem.

Skype-oltunk, és 20 perc után azt mondta, hogy mehetek.

Annyira előttem van a jelenet: 2018 áprilisát írtuk, tárcsáztam anyát és amikor felvette csak annyit tudtam kinyögni: „anya, megyek Amerikába”.