Fogadnak a Brown-on – hogyan tovább? US essentials – ösztöndíj, vízum, stb. /2018. április - 2019. január/

Oké, fogad egy professzor majdhogynem a világ másik felén, több hónapon keresztül, Amerikában, ahova nem olyan egyszerű átruccanni.

Hogyan tudsz felkészülni egy ilyenre? Na, hát én azt hittem, sehogy.

A legfontosabbak: az ösztöndíj, a vízum, a repülőjegy és a szállás. Na meg hogy ne ess pánikba. You got this.

Az ösztöndíj:

Amikor kiderült, hogy a professzor úr fogad, azon nyomban nekiálltam a Campus Mundi anyagát összeállítani, ugyanis, hiába lehet diploma után egy évig még menni, aktív jogviszony alatt kell beadni a pályázatot – ez az én esetemben május végét jelentette, úgyhogy bele kellett húznom. A szükséges dokumentumokat itt megtaláljátok. Én még extrán hozzátettem az Amigos-os önkéntes igazolásom, de csomó mindent elfogadnak pluszként a jelentkezéskor. A professzor úr pedig írt nekem rögtön egy fogadólevelet, még a beszélgetésünk után, ez is azért megkönnyítette a dolgokat. Na meg kiraktam a falamra otthon, mert Brown-os fejléccel küldte. Ehhe.

Május végén beadtam, július közepén kaptam is az e-mailt, hogy gratulálnak és megkaptam, és már aug. végétől lehetett azt hiszem elindítani a folyamatot, hogy megkapjam a pénzt, de én még vártam, míg kialakul a bankszámlaszám, milyen kártyám legyen odakint, hogyan lesz a banki szituáció kérdéskör, szóval november végén indítottam a folyamatot és január közepén a számlámon volt a pénz.

Azt azért tudjátok, hogy ilyenkor a teljes összeg 90%-át folyósítják – ez az Erasmus esetében is így volt, mikor mentem – és mikor hazaér az ember, leadja a szükséges papírokat, azután folyósítják a maradék 10%ot, ami különösen kellemes meglepetés tud lenni, mivel általában a világ összes pénzét el lehet költeni egy ilyen külföldi tartózkodás után.  

A vízum:

Ez az én esetemben, hogy is fogalmazzak úrinőként – a lehető legnagyobb szívás volt, amit valaha 25 darab évem alatt tapasztaltam ügyintézés során – pedig éltem én az olaszoknál, akik aztán telibe sajnáltak minden adminisztrációt és nem volt egyszerű. Na de ez.

A legfontosabb, amit megtehetsz, hogy kitalálod, milyen típusú vízumra lesz szükséged. Ez attól is függ, hogy mennyi időre mész – Trump bácsi levette az ESTA időtartamát 6 hónapról 3 hónapra, szóval nekem ez nem játszott, pedig az nagyon egyszerű, ingyenes, megigényled és legkésőbb másnapra a tiéd. Ha 3 hónapnál hosszabb az idő, akkor lehet beleásni magad a vízumtípusok leírásaiba, amiket amúgy egész jól leírva megtalálhatsz itt, az Amerikai Nagykövetség oldalán.

Az én esetemet írom most le a továbbiakban, ez ne rémisszen meg senkit, mert könnyen lehet, hogy nem így alakul mindenkinek a történet, sőt, szívből remélem, csak ha nehéz, akkor is lássátok, hogy meg lehet azért oldani.

Szóval az én esetemben a diák vízum ki volt lőve, mivel itthon is megszűnt a jogviszonyom, illetve a Brown-on sem diákként leszek jelen. Tehát, diák off. Munkáltatói vízumot sem igényelhettem, mivel gyakornokként kerek nulla dollárt fogok keresni, tehát ez is off volt. Nem igazán tudtak segíteni amúgy, a sulis külföldi ösztöndíjas irodából átirányítottak a Tempus alapítvány kapcsolattartójához (minden sulinak megvan a saját emberkéje, ennek listája itt található, az a hölgy a nagykövetségre egyenesen, majd a nagykövetség vissza a kapcsolattartókhoz… Fodrászhoz nem kellett mennem, mert kitéptem a fél hajkoronám.

És amikor VÉGRE kiderült, hogy milyen típusú vízum kell nekem – végül a Brown-on jónéhány ügyintézővel váltott e-mail során megfejtettük közösen – akkor jött a következő gond: kellene egy szponzor.

Na oké, most akkor lelassítok.

Szóval kiderült, hogy nekem J-1 típusú vízum kell, ami a gyakornokok, cserediákok vízuma. Ahhoz, hogy megkapj egy ilyen vízumot, kell egy szponzor, aki nem azért szponzor, mert pénzt ad, hanem mert felelősséget vállal érted, asszisztenciát nyújt és az én esetemben még biztosítást is.

Igen ám, de a Brown nekem ez nem lehetett, mivel ott csak „visitor” státuszban leszek jelen a professzor úr mellett. Akkor ajánlotta az ügyintéző hölgy a CIEE nevezetű szervezetet, ami ezzel foglalkozik, hogy a hozzám hasonló csóróknak, akik hoppon maradnak szponzor ügyileg, tudjon segíteni.

Persze nem ingyen, erről érdemes előre tájékozódni, én pl. kértem időpontot, felírtam a létező összes kérdést, ami csak létezik, és jó másfél óráig faggattam a hölgyet, aki végül végig segített a folyamaton. Ha esetleg ilyen helyzetbe kerülnétek, akkor itt a CIEE honlapja.

Ahhoz, hogy a CIEE elvállalja a szponzori szerepet, be kell nyújtani egy újabb pályázatot. Az semmi, de van egy rész, amit a Host Organization-nek kell kitölteni, esetemben ez szegény professzor úr volt, aki így kommentálta ezt az adminisztrációs rémálmot, miután kitöltötte: „it was rather stressful”. Örökké hálás leszek neki is, mert elég hülyén éreztem magam, hogy még ott sem vagyok, már is ennyi gond van velem.

Szóval azt beadtuk, befizettük, vártunk majd jött a hír, hogy elvállalják a szponzor szerepet, hurrá, érkeztek az iratok egyenesen Amerikából, futárszolgálattal. Ezekkel már tudtam indítani a vízumigénylő folyamatot.

A vízumigénylés folyamatáról és az interjúra szükséges doksikról nagyon pontosan tájékozódjatok, én azt javaslom, bár az én esetemben nem kellett sok minden (training plan, ds2019, sevis payment confirmation és az útlevelem).

Nagyon kétségbe estem például, mikor rájöttem, hogy a vízumhoz a standard magyar igazolványkép nem jó, mert 5x5-ös kell nekik mindenáron – erre figyeljetek, de ha nem sikerül megoldani addig, a váróban van egy automata, ahol 1500 ft a vízumfotó, de nem tud visszaadni, szóval csak pontos összeget érdemes vinni.

Az interjú maga nekem nagyon meglepő volt, mert kb. 5-8 percig tartott és lehet, sokat mondtam. Nagyon kedves úriember volt az üveg túloldalán; na, igen, az is fura volt nekem, hogy ő ült egy üveg mögött, mint mondjuk egy bármilyen hivatalban, én pedig álltam ott előtte, és minden várakozó végig tudta hallgatni a dolgokat. Én is hallottam az előttem levőket, pedig olyan ideges voltam, a legutolsó dolog a hallgatózás volt, ami az eszemben volt. Kérdezte, mit fogok kint csinálni, voltam-e már kint, mik a terveim, nem is jut most így más eszembe, ami elhangzott volna. Szóval gyorsan lezavarta talán David, úgy hívták, és mondta is, hogy gratulál és hogy approved, na, én akkor annnnnnnyira boldog voltam, végre egy több hónapos, idegőrlő folyamat záródott le ott, január 2-án.

A másik, amit ezzel kapcsolatban tanácsolni tudok, az az, hogy időben álljatok neki mindennek. Én is hónapokkal az indulás előtt elkezdtem, még is féltem, hogy nem sikerül mindent időben elintézni.

A repülőjegy

Mivel Amerikába készültem, sejtettem, hogy nem egy fapados wizz-air áron fogok repkedni, úgyhogy ezt is jó előre lefixáltuk, mikor megyek, pontosan hova, és aztán a skyscanner segítségével (ide katt) megtaláltuk a legoptimálisabb verziót a repjegyemnek, és már ősszel lefoglaltuk a január végit, de sosincs elég korán, szóval minél előbb intézitek, annál jobban jártok! Érdemes olyat venni, amit vagy ingyen vagy nem sok extra pénzért át lehet tenni, bármi történik, főleg, ha ennyire előre vásárol az ember fix jegyet, jobb, ha fel van készülve.

A szállás

Azt sejtettem, hogy nehéz lesz több ezer km-ről, más időzónában és kontinensen élő emberekkel megbeszélni a lakhatás dolgot, és mivel – ez megint csak az én esetem, ne essen senki kétségbe, csak lehet,  hogy így jár – a kollégium olyan szinten drága, hogy az esélytelen volt, mivel kb. az ösztöndíjamból nem jönne ki, és akkor még nem ettem, nem ittam, nem éltem.

Szóval nekiálltam albérleteket vadászni, volt egy off campus listing a Brown oldalán, először csak onnan, utána már egyre kétségbeesetten, minden létező oldalon, ahol csak tudtam nézelődni. Pár dologra rájöttem: nem divat itt bútorozva lakást kiadni; igazán pofátlanok tudnak lenni (950 dollár/hó egy szobáért és társai…), van, aki megijed attól, hogy én olyan messzi földről jövök és bizalmatlan, vagy éppen nem tudja behelyezni a sémarendszerébe és küld egy formot, ahol referenciákat kell megadnom, mire én írom, hogy magyarok vannak csak, és nem érti…

Persze, próbálom megérteni mindenki oldalát, de eléggé kiakadtam, mert ijesztő volt, hogy nincs hova jönnöm Providence-ben. Végül elengedtem a dolgot és egy hétre lefoglaltam egy Air Bnb-t. A személyes megjelenés és lakásmegnézések itt nagyon trendelnek, szóval így fogok tenni. Lesz egy hetem. Megoldom. No pressure. :D

Hozzáteszem, nem lehetetlen az sem, hogy egyből találjon valaki szállást, és már oda érkezzen, sőt, lehet olyan is, hogy a fogadó intézményed segít neked ebben, most az én helyzetem másként alakul, így jártam, próbálok most már nem idegeskedni ezen.

Ezek azok a kardinális pontok szerintem, amik mindenkit izgatnak, ha egy több hónapos távoli kiruccanásról van szó, de amúgy, ha valakiben extra kérdés felmerül ezek alapján, nyugodtan keressen meg!

Legyetek bátrak és ha én „bejutottam” a Brown-ra, nincs lehetetlen!

Hajrá mindenkinek, nyomjátok a Campus Mundit, mert tényleg meg lehet kapni, tényleg sikerülhet. Valóra válhat az álmotok.