A vonaton Providence felé – kontextusba helyezem magam. /2018. február - április/

Üdv mindenkinek, ez a blog azért jött létre, mert könnyelműen bejelöltem a Campus Mundi jelentkezésemen, hogy népszerűsítem az ösztöndíjat ezáltal és blogot vezetek.

Viccet félretéve, amúgy komolyan szeretném is népszerűsíteni az ösztöndíjat, mert elég csinos summával támogatnak, hogy a világon bárhova eljuthass.

Szóval Eszter vagyok, 25 éves és júniusban végeztem a BME-n, pszichológia mesterképzésen, munka- és szervezetpszichológia szakirányon.

Amikor ezt írom éppen, már úton vagyok a vonattal New Yorkból Providence-be, és holnapután reggel már a Brown-on jelentkezem szolgálatra a professzor úrnál, aki olyan kedves és jófej, hogy május végéig befogadott gyakornokának.

Hogyan történhet ilyen?

Annyira előttem van a jelenet. 2018 februárját írtuk és otthon ültem Veszprémben, a nappaliban a kanapén, anya a gépén nézett valamit, én pedig egyszer csak megszólaltam: „Te anya, én elmegyek Amerikába”.

Anya rám nézett és derűsen azt mondta, „jól van kislányom, menjél”.

Először még meg is sértődtem, mert azt hittem, kinevet, hogy nem tudnám megoldani, de aztán rájöttem, hogy csak a helyzet abszurd jellegéből fakadt ez.

Elkezdett megszállottan zakatolni az agyam, hogyan is lehetne ezt megoldani

Ősszel előtte voltam már ilyen Erasmus és Campus Mundi tájékoztatón az egyetemen, azonban akkor még „csak” Norvégiára és Skóciára lőttem, mint úti cél, a diploma utáni egy évben teljesíthető szakmai gyakorlattal kapcsolatban.

Szóval megszállt ez az amerikai álom megvalósítása – mindset, és persze egyből anya régi osztálytársához és mai napig jó barátjához fordultam, aki New York mellett tanít egy egyetemen. Aha, rá kellett jöjjek, ez nem úgy megy, hogy csak bepúposkodom valahova.

Zoli segített egy nagyon pöpec anyagot összerakni, végignézte az önéletrajzom és a motivációs levelem, sőt, még próba skype-beszélgetésünk is volt, amiért örökre hálás leszek. Küldözgettem mindenfele az anyagom, főleg egyetemekre, mert úgy éreztem, ott tudnék még többet tanulni, esetleg kutatni is és jobban járhatok, mintha jelentkezek egy multihoz, ahol szobanövénynek beállítanak a sarokba, jobb napokon meg kávét főzhetek és fénymásolhatok.

Na, igen, az ambíciók. Küldözgettem a legjobb egyetemeknek az anyagom, visszagondolva magam sem tudom, honnan jött ez a bátorság (???!!!!) hogy én, egy veszprémi (bakonyi) leány, diploma előtt, csak így random, írogatok a Yale-nek (!!!), a Brown-nak (!!!), és még legalább 8-10 másik olyan egyetemnek, ahol a pszichológia oktatás és kutatás a legek legében volt benne több országos kimutatás alapján. De egy idő után már olyan rutinnal nyomtam rá a send gombra, hogy szerintem el se jutott az agyamig, hogy ezt kik is fogják olvasni.

Szóval ezen túljutva, vártam. Vártam és vártam és érkeztek a válaszok, és bár rendkívül kedves, de elutasító e-mailek voltak ezek. Párszor fel akartam adni, de nem hagyta se Zoli, se anya, se Kiki, bíztattak, küldjek csak még, még, még. És akkor egyszer csak… írt nekem egy professzor választ a Brownról, és az a pár sor teljesen felforgatta az életem.

Skype-oltunk, és 20 perc után azt mondta, hogy mehetek.

Annyira előttem van a jelenet: 2018 áprilisát írtuk, tárcsáztam anyát és amikor felvette csak annyit tudtam kinyögni: „anya, megyek Amerikába”.