Egészen rutinos pakolóként, kb. egy óra alatt összeállt az indulás előtti este a csomagom; mi az ami muszáj, mi az, ami jó, ha van, praktikus dolgokkal megspkékelve. Az utazásokra való pakolás az egy külön műfaj, amit mindenki jó, ha elsajátít felnőtt élete során. :D
Először Stamfordba indultunk Sharival és
Zacharyval, Shari szüleit meglátogatni és „leadni” hozzájuk Milot vakációzni,
mert utána Shariék mentek Chicagoba és onnan egyenesen repültek vissza
Providence-be.
Persze, kicsit késve indultunk, mert
elaludtak. :D Semmi gond, én összepakoltam, egy hátizsákot meg egy kistáskát,
na, meg a szuper alvóspárnám, tudjátok, az a kiflialakú. Nyakpárna. Az. :D Azt
rácsatoltam a hátimra és készen álltam.
Odafele szép helyeken autóztunk, még az
autópályák is jól néztek ki, meg ilyen full zöld környezetben mentek. Ami
tetszett amúgy, végtelenül praktikus, hogy a kijáratoknál, vagyis előttük,
voltak külön táblák, pl. hogy ennél a kijáratnál a benzinkutak, és ott voltak a
logók, ennél a kijáratnál a kaja, ott voltak a logók, vagy ha volt esetleg
hotel, motel, ilyesmi. Szóval egy ilyen „kisokost” belesűrítenek a táblákba és
már is tudod, mire számíthatsz. :D Szerintem ez nagyon jó ötlet.
Shari szülei nagyon aranyosak voltak,
anyukája körbemutogatta a házat, a régi fotókat, eszméletlen szép régi portréi
voltak a felmenőkről, az egyik esküvői fotón pl. a hölgynek olyan ruhája volt,
nem tértem magamhoz vagy 20 percig, mint egy filmben, úgy nézett ki.
Szóval ott voltunk egy picit, aztán
mentünk tovább New Yorkba, Milotól elbúcsúztam, nem azért, hogy kérkedjek, de
nem sírtam. Csak majdnem.
Drága szőrmók, úgy imádtam, hogy
lehetett így egy kicsit kutyááám!
<3
New Yorkban először a legidősebb
gyermek, Michael lakásához mentünk, ott a szülők lepakoltak, mert másnap mentek
csak tovább repülővel. Megint találkozhattam a kis rókaszerű kutyival,
Reinával, és már naaaagyon nagy bariként üdvözölt, olyan kis kajla, jahj.
Megnézhettem egy igazi „new yorki lakást”, ami nem volt valami nagy, az árát hallva
így is majdnem elájultam. Annyiba került egy hónapra, mint amennyit én egész
félévre vittem magammal :DDD Amúgy nagyon szép volt, hangulatos kis kuckó.
<3
Utána elsétáltunk a Shotheby galériához,
ahol aznap sajna nem volt semmi, pedig szívesen megnéztem volna egy élő
aukciót. :D Na, majd legközelebb!
Aztán elsétáltunk együtt a Central Park
széléig, ott váltunk el egymástól, ők mentek a Frickbe, én pedig a Bethesda
szökőkúthoz, mert a múltkori kirándulásunkkor az már kimaradt.
Nagyon szép volt, énekeltek ilyen utcai
zenészek, rengeteg esküvői fotózás szemtanúja lehettem, volt egy két
menyasszonyból álló pár is, és egyáltalán nem bámulták meg őket. Ami szerintem
tök jó dolog.
Elüldögéltem egy darabig, és bár előtte
nap megnéztem az időjárást, tiszta eget
mutatott akkor, gyanúsan fülledt volt a levegő és délutánhoz képest gyanúsan
sötét is volt. Elindultam tovább, meg szerettem volna nézni a kastélyt, ami a
parkban van, de sajnos felújítás miatt le volt zárva, így sétáltam tovább. Az
egyik tónál voltak ilyen kis fedeles üldögélő helyek, oda lezuttyantam, hogy
megtervezzem, hogyan tovább.
És akkor leszakadt az ég.
Először igazából rendesen „csak” esett,
aztán kb. 10 perc után úgy igazán elkezdett szakadni, alig lehetett látni az
épületeket a tó mögött. Szóval ott maradtam még egy darabig. :D Aztán mikor
elcsitult, elindultam a metró felé, gondoltam, megnézem a Kleinfeld szalont,
mert az is elmaradt a múltkor. Mikor feljöttem a metróból, 10 perc sétára tőle
kb., még jobban rázendített, úgyhogy pár percig tétováztam, hogy elinduljak-e,
aztán úgy döntöttem, itt vagyok New Yorkban, nem érdekel az eső! És elindultam.
A zuhanyban. :D
Mondanom sem kell, teljesen rommá áztam.
Nem érdekelt, megnéztem a szalont, a kirakatot, aztán tovább mentem,
megcsodáltam újra a Flatiron épületet, a Madison square parkot, és haladtam az
Empire State Building felé.
Vacsiztam egyet a Wendy’s-ben, amúgy ott
ettünk anyával is; aztán mire kijöttem onnan, elállt az eső. Imádtam, hogy ott
sétálok, nem is tudom leírni azt az érzést, hogy milyen volt, végtelen
szabadságérzés talán, néha random felnevettem az esőben, nem érdekelt, ha furán
néznek rám. Annyira szerencsésnek éreztem magam és annyira hálás voltam.
Aztán a TimesSquare-en fejeztem be a
gyalogtúrám, ahol tanúja voltam annak, ahogy két autó elkaszálja egymást, még
szerencse, hogy viszonylag lassan mentek és nem lett senkinek semmi baja.
Akkora hangja volt, huhh.
Körbeforogtam, végignéztem a reklámokat,
mi változott, mióta legutóbb ott jártam, majd elindultam a Port Authority felé.
Ott kiváltottam az online jegyem kézzelfoghatóra, váltottam szemüvegre a
kontaktlencséről, mégis csak egész éjjeli út várt rám.
Lementem a kapuhoz, még volt vagy másfél
óra az én buszomig. Beállt az eggyel korábbi Buffaloba, majd a sofőr azt
mondta, ha van hely, szívesen elvisz. :D Még azt is megengedte, hogy fellessek
a buszra, hogy van-e szabad duplaülés, mert azért kompressziós harisnya ide
vagy oda, azért egy 8 órás úton jó, ha van esélyem felrakni a lábam. (Francos
trombózis miatt, ez csak háttérinfo, ha valaki nem érti, miért nyavalygok
emiatt. :D)
Szóval előbb el tudtam indulni
Buffaloba!
az első megállónál, ahol nem igazán tudtam, hol vagyok és mi történik
Ez az éjjeli buszozás nem éppen életem
nagy ötletei között maradt majd meg az emlékezetemben, viszont annyira nem volt
vészes. Talán 3-4 órát sikerült aludnom, nem volt halálosan kényelmetlen, sőt,
a Philadelphiába menő buszhoz képest egy szálloda volt, de erről még majd
később.
Megálltunk párszor, akkor le is szálltam
átmozgatni magam, és amúgy nem tudom, hogy csinálta a sofőr, de percre pontosan
5.10-re odaértünk a buffaloi állomásra, ahogyan a menetrendben volt.
Elképesztő!
A buffaloi állomás egészen úgy volt
kialakítva, hogy a hozzám hasonló, éjjel buszozó emberkék rendbehozhassák
magukat. A toalett lényegében egy fürdőszobának felelt meg. :D Nagyon tiszta
volt, kulturált, ja és tágas, úgyhogy akik bőrönddel közlekedtek, azoknak sem
volt probléma.
Hétkor indult az első busz a Niagarához,
kb. fél óra volt, míg odaértem. Én voltam az első a Visitor Centerben. :D
Volt egy extra utam, nem a parkos
Visitor Centerben van a csomagmegőrző, ha valakinek ez valaha segít, hanem a
külsőben, ahol megáll a busz is. Szóval ott le tudtam rakni egész napra a
hátizsákom!
Már messziről hallottam a víz zubogását,
aztán megláttam… az a pillanat egész egyszerűen leírhatatlan volt. Amióta
tudtam, hogy létezik a Niagara, szerettem volna látni. Képzeletben pacsiztam a
kis Eszterkével, aki elképzelte, ha nagy lesz, majd eljut ide.
Televolt minden mókussal, madarakkal, és
mivel nagyon korán volt, ezért alig voltak páran még ott. Nyugalom volt,
kellemesen fújt a szél és olyan békés volt minden.
Kaptam tippet még korábban a családkámtól,
hogy a Maid of the Mist nevezetű hajótúrára mindenképpen fizessek be. Így is
tettem, nagyon jó volt, hogy még a nagy tömeg előtt odaértem. Olyan kedvesek
voltak a dolgozók is, látták az arcomon, hogy ez életem nagy élménye,
mosolyogtak és biztattak, hogy „nagyon jó lesz”!
Bevittek minket hajóval egészen a
patkóvízesésig, nagyon közel, volt egy pont, amin túl már csak kapaszkodtunk, a
hajóba, az esőkabátunkba, mindenbe. :D ESZMÉLETLEN CSODÁLATOS VOLT!!! Közben
mondtak be adatokat és infókat hangosbemondón keresztül. Minden pénzt megért,
volt vagy 20 dollár kb., de nagyon nem bántam meg. Ami még csudijó volt, hogy
volt ilyen kisvasút szerűség, ami körbe vitt a teljes amerikai oldalon,
mindössze 3 dolláros napijegyért; kaptam egy karszalagot, azt kellett
megmutatni, mikor felszálltam. Sokszor körbementem, volt, hogy le se szálltam,
volt, hogy minden megállónál leszálltam körbenézni, imáááádtam! Utazás közben
is mondták az infókat. Egész nap utazgattam a parkban. :D
Estefele már annyira fáradt voltam a
buszon töltött éjszaka után, hogy olyan 6 körül elindultam a szállásra, amit
AirBnb-n foglaltam szintén. Egy kedves pár házában lett egy külön szobám,
fogadtak az ajtóban és volt nem egy, nem kettő, HÁROM kutyájuk, aminek nagyon
örültem, meg pár cicájuk is, ők félénkebbek voltak. A kutyikkal azonnal
összebarátkoztam, nyitva is hagytam a szobám ajtaját, hogy bejöhessenek, nagyon
édesek voltak. Megterveztem nagyjából a következő napot, aztán ki is dőltem. Jó
volt azért ágyban aludni, örülök, hogy nem vállaltam be az egymás utáni két
buszos éjszakát.
Másnap feltöltve indulhattam utamnak. Megnéztem a Hoyt lake
nevű tavat, elmentem egy hatalmas temetőbe, ahol két elnök is el van temetve,
Forest Lawn cemetery a neve és a főbejáratnál térképet is lehetett elvenni, be
volt számozva meg minden. AZ egyik útvonalon sétáltam végig, aztán kifele menet
betértem az egyik kijáratnál levő Visitor Centerbe, ahol egy végtelenül kedves
bácsival elegyedtem szóba. Mikor megtudta, hogy milyen messziről jöttem, adott
két képeslapot ingyen, hogy „mutassam meg otthon, hol jártam”. J)))
erről sajna lekéstem :(
Megkerestem Shark Girl-t, elüldögéltem a
parton, ott néztem a naplementét, gyönyörű volt. Amikor elkezdett sötétedni, elindultam
a buszpályaudvarra, mert annak akörnyéke nem tűnt annyira biztonságosnak. Amúgy
meglepően üres volt a város, legalábbis én annak érzékeltem. :D
A buszpályaudvaron közvetlenül voltak
amúgy mindig rendőrök. Elég sokan vártunk ott, itt rendszeres az éjszakai
közlekedés nagy távolságokra. Még szerettem volna egy kávét inni az ottani Tim
Hortonsban, amikor mondták, hogy már zárnak. Tudomásul vettem, aztán a srác
megkérdezte, mit kérnék? Mondtam neki, hogy csak egy kávét tejjel és egy kis
cukorral. Megcsinálta nekem, aztán mikor kérdeztem, mennyivel tartozom, csak
legyintett, hogy már úgyis bezárta a pénztárgépet, igyam csak meg, egs. :D
Mindenhol találkoztam ilyen kedves emberkékkel. <3
A buszom késett vagy egy órát, a Megabus
nevezetű társaságot nem ajánlom, hinnem kellett volna az értékeléseknek,
gondoltam, csak nem lehet olyan rossz. De. :D Az ülések sokkal kényelmetlenebbek
voltak, mint a másik buszon (az GreyHound volt amúgy), és még a PeterPan is
jobb volt (azt 4-5 órás távon próbáltam mondjuk csak napközben). Szóval Buffalo
– Philadelphia táv egyszerűen borzasztó volt. :D Nehezen viseltem, alig tudtam
aludni.
Kb. két órával később futottunk be
Philadelphiába, mint várható volt. Ott a 30. utcai vasútállomásnál találtam
magam és próbáltam magamba lelket lehelni. Hasonlóan a buffalói
buszpályaudvaros reggelemhez, itt is hasonló toalettet találtam, tágas, tele
tükrökkel, polcokkal, kézfertőtlenítővel, mindennel felszerelt tényleg. Szóval
rendbetettem magam, reggeliztem, utána pedig próbáltam lelket lehelni magamba.
Meglepően nehezen ment, aztán végre rászántam magam, hogy leadjam a hátizsákom
ismét. Nagyon meleg volt, itt volt a legmelegebb a kinti tartózkodásom során,
28 fokkal. :D
uh, itt nagyon kivoltam
Az Amtraknak volt csak a helyszínen
táskaleadó helye, és akinek nem volt Amtrak jegye, annak egy napra 20 dollár
volt, akinek volt, annak 10. Abban a pillanatban olyan állapotban voltam, hogy
nem volt kedvem keresgetni máshol leadóhelyeket, úgy voltam vele, oké,
kifizetem, csak hadd haladjak már valamerre. A nőci szerintem láthatta ezt
rajtam, mert végül 10 dollárért odaadta nekem a megőrzőjegyet. :D Annyira hálás
voltam neki, ha tudná, mennyit segített ezzel! :D Biztos látta rajtam, hogy
hátizsákos kis budget utazó vagyok. Aztán amúgy mikor este visszavettem a
hátizsákom, láttam, hogy MILITARY címkét rakott rá. :DDDD Azon nagyon jót
mulattam.
Szóval megszabadultam a táskámtól,
mentem is a buszmegállóba. Phillyben nem igazán tudtam rájönni a tömegközlekedési
tarifákra, mármint Buffalóban egyértelmű volt a napijegy meg bérlet és társai,
itt nem tudtam rájönni, mit, hol, mennyiért, szóval inkább gyalogoltam és
single jegyeket vettem, ha muszáj volt. Ha valaki már rájött arra a rendszerre,
szívesen meghallgatnám! :D Szóval voltam a híres Rocky lépcsőkön, rengeteg
emberke futkározott fel-alá rajta amúgy, pózoltak a lépcső tetején, úgyhogy
hamar én is készíttettem magamról ilyen fotót. :D
Azt éreztem múzeumok terén már nagyon
megteltem és nem lenne értelme bemennem még egy festményekkel teli terembe,
úgyhogy végül a börtönmúzeumot választottam. ÉLETEM LEGJOBB DÖNTÉSE VOLT EZ.
Vagy 3 órát ott töltöttem, beengedtek még diákjeggyel (egy nappal előtte járt
le az ID-m, de rendesek voltak), és eszméletlen érdekes volt! Kaptam audio
guide-ot, hatalmas volt a terület, voltak szóróanyagok és huh. Ha valaha
Philadelphiában jártok, ne hagyjátok ki az Eastern State Penitentiary-t.
ez Al Capone cellájának a rekonstrukciója!
MINDEN EREDETI EZEKBEN!!!!
mit látna egy elítélt?
a halálsoron
Kipróbáltam a híres cheesesteak-et, ott
is annyira kedves volt a személyzet; elárultam az egyik szakácsnak, aki a
kezembe adta a rendelésem, hogy ez lesz most életem első ilyen étele, és nagyon
kíváncsi vagyok, milyen lesz. Aztán elüldögéltem az egyik asztalnál a teraszon,
persze, nem tudtam megenni az egészet, hatalmas adag volt, és mikor indultam
volna tovább, odaszólt, és megkérdezte, hogy milyen volt. Amikor megköszöntem
neki, hogy ilyen csudijót ehettem, nagyon boldognak tűnt. :D Az ilyen apró
kedvességek annyira sokat érnek!!!
Nagyon szép város az a Philadelphia,
sajnálom is, hogy több időm nem volt körbe nézni, egyszer még nagyon szívesen
visszamennék.
A szállásom egy aranyos környéken volt,
egy tanítónő lakásában volt egy szobám. Annyira kimerült voltam, hogy szerintem
olyan este 9 körül kidőlhettem. :D Kaptam másnap tőle reggelit is, úgyhogy
extrán jó volt, hogy már azzal sem kellett foglalkoznom, csak indulhattam
tovább.
Megnéztem az Independence Hall-t és láttam a Liberty Bell-t, azaz a
szabadság harangját. Nagyon komoly security volt, ilyen reptéri féle, hatalmas
sorbanállás persze, és egy egész épületnyi kiállítás volt körülötte. Az Így
jártam anyátokkal című sorozatban Barney és Ted megnyalja a harangot, eszembe
jutott nekem is, de hát annyi őr volt ott… :D
csudiszép <3
Viszonylag hamar elindultam New Yorkba,
mert tudtam, hogy onnan még 4-5 óra alsóhangon, hogy hazáig eljussak. Így is
volt már este 10 talán, mikor leszálltam Providence-ben. Lyft segítségével
jutottam haza, egy nagyon kedves sofőrrel, akivel jót beszélgettem.
Annyira csodálatos volt, hogy ismét
egyedül utaztam és ismét rájöttem, hogy mennyire jó dolog ez, mennyit adhat és
hogy mindig vannak kedves emberek mindenhol, akik segítenek, mosolyognak,
szólnak egy két jó szót…
Akár az ingyenkávét adó srác, vagy a
sofőr, aki felengedett a korábbi buszra, a kedves néni, aki féláron őrizte meg
a hátizsákom, a liftes bácsi a niagaránál, aki mikor meglátta, hogy egyedül
jövök csak, azt mondta, akkor ez most VIP lift lesz lefele, hogy elérjem a
következő hajót, a bácsi, aki képeslapot adott, hogy megmutathassam hol voltam, lyft sofőr, vagy a lány, aki beengedett
diákjeggyel a múzeumba…
Imádtam, hogy még egy ilyen kalandban
részem lehetett, és lehet, hogy ezt most annyira részleteiben nem fejtettem ki,
de beszéljenek a szavaim helyett a fotók, illetve, ha valakit bármiféle részlet
még érdekel, nyugodtan kérdezzen… :) Életem végégig örömmel fogom újra élni ezeket a pillanatokat, mert csodálatos
volt!!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése