megérte? spoiler, igen

Sokan kérdezték tőlem, hogy hogy érzem, megérte kijönnöm?

A héten is sok kaland volt, írok majd arról is, de most ezt a gondolatmenetet, véleményt, akármit tenném közzé; forog a visszaszámlálóm, van bőven mire visszaemlékezni, most már talán hitelesen és érdemben tudok válaszolni. Igaz, még van hátra két hét, míg felülök a repülőre hazafelé, de a választ már most is tudom.

Igen, megérte.

Életem egyik legjobb döntése volt, hogy belevágok ebbe a pár hónapba, még akkor is, hogyha ezt, akkor, tavaly áprilistól januárig, a rengeteg papírmunka, vízumtragédiák és szervezés, futkorászás közepette nem éppen így gondoltam. Akkor rengetegszer kérdeztem magamtól ingerülten, hogy „na, Eszter, kell neked ez?!”

Kell. Kellett. Köszönöm.

Azt tudom már, mert volt szerencsém megtapasztalni korábban, hogyha fogod magad, „lelépsz” pár hónapra egy másik országba, megváltoztat, kinyit, átalakít, ha nagyon nem is, de valamennyire mindenképpen. Kiépíteni egy életet egy másik országban, másik nyelven, nem könnyű, sokszor szívet tépően nehéz, de egyáltalán nem lehetetlen. Ezt tudja nekünk megmutatni egy ilyen ösztöndíj (többek között, bár talán ez a legfontosabb); képesek vagyunk nemcsak túlélni, hanem szárnyalni is, egy másik kontinensen is akár.

A hatalmas különbség, elég sok egyéb aspektus mellett, az olaszországi félévemhez képest, az az, hogy brutálisan messze kerültem, másik időzónába, és Európához képest egy nagyon másik világba. Ez nehezítette meg sokszor a mindennapokat és ez adta a legtöbbet is a mindennapok során.

Kiépíteni az itteni életet, megismerni itteni embereket, együtt gondolkodni, beszélgetni, nézőpontokat megismerni, a mindennapokat látni, ez olyan tapasztalat, amit semmilyen iskola nem tud megadni.

A Brown falai között előadásokon ülni, a professzorokkal beszélgetni, kérdezni tőlük, lehetőséget és időt kapni arra, hogy magamtól rájöjjek dolgokra és alkothassak, ez felbecsülhetetlen érték.

Ezek a hetek és hónapok olyan mélységekbe és magasságokba vittek, amikről még csak nem is sejtettem, hogy képes vagyok megélni.

Technikailag egyedül jöttem, egyedül voltam és vagyok itt, mégsem voltam magamra hagyva. Hálás vagyok minden jó és minden szar napért is, minden tanácsért, minden gondolatért, minden apró vagy éppen hatalmas újdonságért. Hálás vagyok a hatalmas kihívásokért, hálás vagyok a lehetőségért, hogy megküzdhettem magammal. Hálás vagyok az időért, a szabadságért, hogy a magam tempójában dolgozhattam, alkothattam, a saját szabályaim szerint, ugyanakkor ezeket a szabályokat már az itt tapasztalt dolgok formálták az eltelt idő alatt, és mindeközben engem is formáltak ezek a tapasztalatok.

Elképesztően hálás vagyok azért, hogy ezt a lehetőséget a diploma utáni évben is meg lehet kapni a Campus Mundi által, bízom benne, hogy ez mindig is így marad, hogy még sokan mehessenek álmokat valóra váltani, akkor is, ha már a kezükbe kapták a diplomát.

Szerencsés vagyok, hogy a főnököm is ennyire rendes és kedves, hogy látta, mekkora lehetőség ez, és eljöhettem; szerencsés vagyok, hogy a családom és a barátaim az első pillanattól kezdve támogattak, akkor is, ha én épp azt éreztem, hogy megy a franc, túl sok ez nekem. Na, meg akkor is, mikor itt éreztem azt, hogy túl sok ez nekem. Mert volt olyan is.

Ha szeretnétek magatoknak csodajót tenni, vállalkozzatok egy ilyen kalandra, mert egész nap írhatnám, mennyit ad ez nektek, akkor sem érnék a végére. Szerintem én magam sem tudom még az összes hatását, ha hazaértem, biztos tisztább lesz a kép. Innen kitisztult az otthoni kép, onnan ki fog tisztulni az itteni kép. A távolság ilyen szempontból tényleg segít.

Lett egy amerikai családom; lett egy itteni életem; lettek itteni kapcsolataim, amiket meg szeretnék tartani. Láthattam olyan helyeket, amiket kiskorom óta ismerek a filmekből, képekről, újságokból, hírekből és annyira elérhetetlennek tűntek. „Majd, ha nagy leszek / gazdag leszek / híres leszek / ilyen meg olyan leszek, akkor, esetleg, talán…”

Talán ez itt a kulcs ebben az egészben; most már nem érzek semmit ANNYIRA elérhetetlennek, mint korábban, mert lám; a veszprémi leány előadásokat hallgathatott a Brown termeiben és professzorokkal elmélkedett érdekes dolgokról, ott állt a Times Square közepén, sétált a Capitolium mellett DC-ben és etetett mókust Bostonban, hallotta elsőkézből a salemi boszorkányok történetét, a 102. emeletről csodálta New Yorkot a World Trade Center tetejéről, és még sorolhatnám. Ezekről hosszú évek óta álmodoztam és sikerült megvalósítani őket; a legkedvesebb emlékeim lesznek mindig. Ha ezek valóra válhatnak, akkor mi nem? :) Nem kell ilyennek vagy olyannak, másnak, jobbnak, akárminek lenni, hogy megvalósítsd, amit szeretnél; ha igazán szeretnéd, fogsz utat találni, lehet utat találni! 

Arra is rájöttem, hogy bár rendkívül társas lény vagyok, imádok egyedül utazni. Mert csodálatos az is a maga nemében. Néha kell is, és nem kell félni tőle, ahogyan úgy általánosságban az egyedülléttől sem.

Nem lesz könnyű hazaérni, ezt bevallhatom. Hiába írtam a diplomamunkám a kultúrsokkból, max. annyiban segít majd, hogy tudom, hogy a hazatérést is követi egy fázis. Tudom, hogy nehéz lesz. Meg kell élni azt is. Haza kell érni lélekben is, akármennyi ideig is tartson. Felvenni az otthoni élet fonalát, új kihívásokat és célokat látótérbe helyezni. Elképzelés már van, meglátjuk, hogy alakul. Az biztos, hogy ez az egész itt eltöltött idő, egy hatalmas kincs volt és lesz. Annyira hálás vagyok mindennek és mindenkinek, aki bármilyen módon hozzájárult az én ittlétemhez, ez egy olyan részemmé vált, ez a pár hónap, ami nélkül nem tudnék továbbmenni az utamon. Köszönöm. <3

Külön örülök annak, hogy néhányan megkerestetek, olyanok is, akiket nem is ismerek vagy nem találkoztunk még. Hajrá mindenkinek, menjetek, csináljátok, terjesszétek!!! És továbbra is nyugodtan keressetek, ha tudok segíteni. :D 

Akiben még bármi kétség van afelől, hogy pályázzon-e, vagy afelől, hogy jó lesz-e, vagy ugyanúgy felteszi magának a kérdést, hogy „kell ez nekem?”:

Mindegyikre nagybetűs  I G E N  a válasz.

képes beszámoló; kiruccanásaink / május 1-4. & 13 - 20. /

Nagy tervezgetésekben vagyok a maradék időm illetően, kirándulásra fel – addig is, néhány esemény és fotók az elmúlt időszakból még.

A múlt héten voltak itt családi barátok, együtt vacsoráztunk, és csináltak nekem túrós palacsintát, juhú. Azt nem is írtam le, hogy május 4-én tartottunk mi is Star Wars napot, a farmról visszafele jövet hangosan szóltak a Star Wars legcsudibb zenéi az autóban. Persze, énekeltünk is hozzá.

Voltunk a farmon jópárszor Amandával, elvittük Tuckert a közeli mezőre legelészni, kapott új lópokrócot – amin lovak vannak, ahh - , születtek kisbárányok, de két bari még mindig elég terhes, sípoltunk a kiskutyákkal együtt, hogy mennyire aranyosak és fagyiztunk is hazafele a szokásos helyünkön. Valamelyik este filmeztünk is, szombat este pedig közösen főztünk, mert Serena megint jött látogatóba, kint piknikeztünk a ház előtt, aztán csináltunk igazi milkshake-et. Egy kis maple whiskey-vel, ami szintén egy kuriózum, még sosem kóstoltam hasonlót. Annyira jó, hogy még mindig minden héten van valami olyan újdonság, amit még nem kóstoltam, nem hallottam, nem tudtam, nem láttam, nem próbáltam!

Vasárnap megint fordult a visszaszámláló: három hét és megyek haza. Igyekszem még ebbe a három hétbe annyi mindent beletenni, amennyit csak lehet. Milo rám volt bízva a hétvégére amúgy, nagyon kis bolyhoskedves volt. Elvittük szombat délután úszni, mesélték már, hogy néz ki vizesen és milyen vicces, és tényleg. :D Csodaszép az a park, ahova vittük. <3

Képek: Linwood State Park & Rosasharn farm 

a szombat nagy részét így töltöttem 

Tucker, mint unikornis - lerázta aztán a fejéről :D 

tegnap lázas voltam és őrzött <3