az utolsó hét és a kijelentés; hazaértem / június 3. – június 9. & utána...itthon /

Megjegyzés:

Az utolsó két bejegyzést később tettem közzé. Hogy miért? Megírtam őket, aztán valamiért azt éreztem, még nem állok készen arra, hogy felkerüljenek ide, hogy lezárjam ezt az online naplót. Lassan egy hónapja itthon vagyok, visszaálltam az itthoni életembe, a jetlag már a múlté, átpakoltam a lakást, dolgozom, mégis, az, hogy ez a blog itt volt még "befejezetlenül", kicsit extra szálként kötött a kinti léthez, a CampusMundihoz, ahhoz a szabadsághoz, amit ez alatt a pár hónap alatt éreztem és szerettem. 

De közben kaptam a hírt, hogy a záró papírjaim ellenőrzése is lezajlott, szóval itt a idő, hogy átadjam a blogot, azt pedig csak úgy teszem meg, hogy kész van. Hogy befejeztem. Így hát nagy sóhajtások közepette most feltöltöttem az utolsó két bejegyzést is. És ahogy megnyomom a közzététel gombot, hivatalosan is, tényleg, de úgy igazán lezáródik ez az időszak. 

Amikor írtam az olaszországi blogot, ott is megfogalmaztam ezt, és most is igaznak érzem, hogy haza kell érni fejben. És ez idő lehet. Ezt az időt pedig meg kell hagyni magunknak. 

Hazaértem. 

_________________________________________________

Az utolsó hetem már a pakolás foglalta el leginkább, mint tevékenység. Egy nagy bőrönddel érkeztem, szerencsésen szert tettem még egy nagy bőröndre a kis amerikai családomtól, na meg ugye a kis bőröndöm is ott volt. A legnagyobb gondot a téli dolgok okozták; mivel, nos, böszme sok helyet foglaltak. A pulóverek, a télikabát, a sálak, sapkák, a bakancs… Télben érkeztem és majdhogynem nyárban távoztam, szóval ez pakolás szempontból egy rémálom volt. 

Ide-oda csoportosítgattam a dolgaim. Néhány apróságot ott is hagytam, pl. a fűszerek, olaj, műanyag dobozok, amiket még az érkezésemkor bevásároltam, a nagy samponos, tusfürdős flakonok, ilyesmik. Na, meg megpróbáltam befesteni a hajam. Ez az olaszországi félévem része is volt, ha pakolni kell, meg hazaköltözés fenyeget, Eszterke hajat fest. :D 

oh és tüntetőleg a Rhode Island-es pólómban (<3), természetesen 

Kérdezték még tőlem az otthoniak, mi az, amit szeretnék még látni, csinálni? Mindenre volt időm? Elejtettem a hét elején, hogy az állatkertbe nem jutottam el, mert vagy nagyon hideg volt, vagy mire odaértem volna, már nem lett volna értelme, mert kevés idő lett volna. Tömegközlekedéssel nem volt túl egyszerű vagy szerencsés a megközelítése a helynek.

Aztán egyszer csak bejelentették, mit szólnék, ha Hillaryvel és Sharival elmennénk az állatkertbe – jaj, de boldog voltam! :D

Szóval elmentünk hármasban, tök jó, mert ők ilyen támogatói az állatkertnek, szóval ingyen tudnak bemenni. Nagyon jó kis állatkert volt, láttunk sok cukiságot és érdekességet, bár nem akartam őket megbántani, de a veszprémi és a budapesti szerintem picit azért jobb. :D Viszont nagyon boldog voltam, hogy láthattam! <3

Szinte mindennap együtt vacsoráztunk, sokat beszélgettünk, tényleg igazi családtagnak éreztem magam. A farmra is sokat mentünk, sőt, mikor Amandának utazni kellett vinni a diákjait, Zacharyvel ketten jártunk a farmra Tuckerhez. Megszületett az összes kisbárány, Tucker pedig mindig kis kedvesen fogadott minket. <3 Bár a nagy bolyhosságát elvesztette, mert az a téli szőre volt, nagyon selymessé változott és csillogott a szőre, mintha csak valami speckó ápolóval kenné magának.

/pls dunkin donuts come to hungary/

<3 kedvenc párosom

nyúlúr szomszéd még párszor felbukkant :) <3

A laborkulcsot ugye már leadtam korábban, de szerettem volna a csodabogárkáktól is elbúcsúzni, így az utolsó héten egy doboz fánkkal belátogattam a laborba. Nagyon aranyosak voltak és még beszélgettünk egy jót, mielőtt elmentem. Logannel megbeszéltük, hogy még a PVD Festen összefutunk a hétvégén. Aztán még a proffal is tudtam találkozni, szegény kissé jetlag országban járt, mikor bementem hozzá. Kelvan is bent volt, így tőle is el tudtam búcsúzni, annnnyira drága az a kutya, rámfeküdt kb. :D Vittem egy csomag paprikát a profnak és nagyon örült neki (még anya hozta, mikor jött). Jó élmény volt összességében a búcsúzkodás, mert nem igazán ilyen lezárásnak éreztem, hanem mindenki úgy köszönt el, hogy akkor majd valamikor még találkozunk… És ez nagyon jó felhangot adott az egésznek. A professzor is azt mondta, hogy akkor „keep in touch”, meg „goodbye for now”. Én is azt éreztem, hogy ez nem ilyen jajdevégleges. Már csak azért sem, mert Budapest, mint utazási cél mindenkinek a listáján van. :D

Még a PVD Festet is meg tudtam nézni, ez évente van a belvárosban, programok, koncertek, vásár, minden van ilyenkor több napon keresztül. Nagyon hangulatos volt, Loganék azzal viccelődtek, hogy távozásom alkalmából még egy fesztivált is kapok. :D

Az utolsó esténken közös, családi vacsora volt, Serena is ott volt és raktak tüzet a kertben, pillecukrot sütöttünk és Shari csudi indiai vacsit főzött.

Aznap, mikor indultam haza, még egy P betűs kitűzőt is kaptam ajándékba, amit a PVD festen vettek nekem… J Amerikai palacsintát csináltak reggelire, minden finomsággal, hogy „stílusos” legyen az utolsó reggelim. :D Az útra is kaptam szeretetcsomagot. <3

Amanda és Serena vittek ki a buszhoz, amivel New Yorkba mentem és nagyon nehéz volt megállnom a sírást, aztán mikor már a buszon ültem és integettek lentről, már nem is nagyon sikerült. De azt gondoltam, nem baj, persze, hogy megsiratom ezt a pár hónapot, az itteni életem, mert csodálatos volt az egész. És hiányozni fog. És hiányozni fognak az emberek, akik ebben az amerikai életben benne voltak.

<3 integettek és mutatták, hogy mosolyogjak, amíg el nem indult a busz <3 MISS YOUUUU

Az amerikai családom, a barátok, akik nekem is barátokká váltak, az egyetemről az emberek, a profok, az állatkák a farmról, a bácsi a sarki boltból, a kedves buszsofőr a 40es buszról, a kávézóból a kedves lány, aki unikornisos koffeinélményt kívánt mindig a kávém mellé…

Mikor New Yorkba értem, Zolival megtaláltuk egymást – ezen a ponton két nagy bőrönddel közlekedtem a Port Authority környékén és imádkoztam, hogy ne üssek el senkit, illetve magamban se okozzak kárt a böszme nagy csomagokkal – és még közösen kajáltunk egy jó kis pubban. Az asztalon zsírpapír volt és zsírkréták voltak kirakva, úgyhogy amíg vártunk, én alkottam. :D

ezzel közlekedni nos, nagy kihívás volt

Aztán mentünk a reptérre és ott kezdődött a hazautam rögös útja. A csodálatos Norwegian Airlines, akikkel soha az életben nem repülők többet, jól keresztülhúzta a számításaim, mivel, hiába vettem plusz egy bőröndöt, nem is kevés pénzért, hozzáteszem; a két nagy bőrönd 2x20 kg lehetett. Igen. :D Ilyenről én még sosem hallottam. 23 meg 32 kg-os opciókról hallottam. Na, nekem volt egy 21.8-am, meg egy 22.2-m. Így csudijól rá kellett fizetni, utána pedig a kézimbe is bele akartak kötni, ami szintén vagy 1-2 kilóval lehetett több. Na és akkor eldurrant az agyam, elmeséltem az ott álló fiatalembernek, mi erről az egészről a véleményem, majd Zoli felajánlotta, hogy akkor a kisbőrönd marad, ami muszáj, kiveszem, és hátizsákkal megyek a gépre. Azt kimaxoltuk ameddig lehetett, kisbőrönd maradt. Oké. Huh. Ja, és a legjobb, hogy mivel átszállással mentem, ezért 2x számolták a felárat… A securityn ezer év volt átérni, ez a terminálja a JFK-nek egy tragédia volt. Sorban állás a mosdóknál, kevés ülőhely, ellenben reeeeengeteg ember.

Este 10 után indult volna a gépem, ami amúgy Koppenhágáig ment, de végül egy órával később indultunk. Senki sem tudja miért. A gép ott állt, azt láttuk. Teljesen tele volt, az egyedüli szabad helyre pedig egy kutyit ültettek, aminek örültem, mert mögöttem volt ez. :D Emotional support dog. <3

A repülés kényelmetlen volt, hosszú, nem is írnék róla többet, az üléseket sem lehetett szinte semennyire hátra dönteni, az volt a szerencsém, hogy volt nyakpárnám, így egy 2-3 órát talán tudtam aludni.

Dániában mikor leszálltam, viszonylag könnyen megtaláltam a helyem, ahol lennem kell, ahol közölték, hogy ez a gép is késve indul, de ez majdnem 2 órával később.

Ezen a ponton már annyira kimerült voltam, hogy csak röhögtem. :D Mindenesetre Koppenhága reptere zseniális, nekem nagyon tetszett.

Szóval Norwegian Airlines-t nem ajánlom. Egyáltalán nem.

Mikor hazaértem, egyből éreztem, hogy nem az itteni klímának megfelelően vagyok öltözve; amikor elindultam kintről, ott 22-23 fok volt, így farmer, vékony pulcsi és széldzseki volt rajtam, amiben a gépből kilépve majdnem instant elszublimáltam. :D

24 órát utaztam, Providence-től Budapestig, és bár baromira ki voltam merülve, mert azon a 2-3 órán kívül nem aludtam, mégsem tudtam éjjel sokáig elaludni.

viszlát new york, viszlát usa...

A jetlag még jó pár napig velem volt, az első pár nap itthon egy ilyen homályos buborékszerűség, ahol nem tudom éppen, hogy hány óra van és milyen nap. :D Mindenki mondta, hogy visszafele rosszabb lesz, készüljek fel, de nem gondoltam volna, hogy eeeennyire. Nem voltam még soha olyan kimerült, mint akkor, próbáltam mindenféle programot beszervezni, hogy elfáradjak estére, de nem igazán jött össze úgy a terv, ahogy elképzeltem.

Szóval ezzel számoljon mindenki, hogy visszafele rosszabb!!!!

Na meg persze lelkileg is megterhelőbb. Jó pár napig még fejben két helyen jártam; néztem, hogy most ott mennyi az idő, gondolkodtam, vajon ki mit csinál, néztem az ottani időjárást, híreket.

Ahogyan Erasmusról hazaérve is, itt is kellett idő ahhoz, hogy fejben is megérkezzek. Adjatok magatoknak időt, mert kell. És jár is. Hiába veti bele magát ilyenkor az ember az „itthoni életébe”, nem segít, mert aztán rájössz, hogy nincs olyan, hogy „kinti” meg „itthoni” élet, mert mindkettő egy, méghozzá a „te életed”.

Szóval így, az én életem egyik legcsodásabb szakasza is lezárult, amiért örökké hálás leszek. Néha olyan kicsit, mintha egy álom lett volna. A képeket nézve, az emlékeket pakolgatva kézben is és fejben is, annyira hihetetlennek tűnik, hogy ezt átéltem.

drága Providence... <3

Na, igen, aki még követte az eseményeket; a kisbőrönd is megérkezett New Yorkból Magyarországra, szerencsém volt, hogy Zoliék jöttek haza pár hétre rá látogatóba. J <3

Miután hazaértem és az alap teendőkön túl voltam, a papírmunkán például, valamint megtettem a lépéseket, hogy jobban érezhessem magam a bőrömben, ehhez járult hozzá a fodrászom például, kezdetét vette a hatalmas kipakolási folyamat.

Éreztem, hogy most nemcsak ruhákat és szuveníreket pakolok a helyükre, hanem ezáltal magamat is visszahelyezem egy stabil pontra. Ezzel is meg kellett picit küzdenem magamban, hogy most nem polcra teszem magam porosodni, hanem csak egy állandó környezetbe, amit rendbe teszek magam körül, hogy folytathassam újabb kalandok felé az utat.

Hogy az mi lesz, már nagyjából körvonalazódott, majd alakul, abban pedig biztos vagyok, hogy ez a pár hónap jelentősen fogja segíteni az utam, nem csak azért, mert „jaj, de jól mutat az önéletrajzban”. Az egy dolog, igen J, viszont emberileg, szakmailag, tapasztalatokban olyan csodás ajándékokat adott nekem, amiket másképp sosem tudtam volna megszerezni.

Az egyik kedvenc idézetemmel zárnám a beszámolót és ezt a blogot, amivel Weöres Sándor ajándékozott meg bennünket:

„Alattad a föld, feletted az ég, benned a létra.”

Az én létrámhoz pedig a Campus Mundi is nagyban hozzájárult… J

ESZTER OUT. 

az utolsó nagy (hátizsákos)kalandom / május 29 – június 2. /

Egészen rutinos pakolóként, kb. egy óra alatt összeállt az indulás előtti este a csomagom; mi az ami muszáj, mi az, ami jó, ha van, praktikus dolgokkal megspkékelve. Az utazásokra való pakolás az egy külön műfaj, amit mindenki jó, ha elsajátít felnőtt élete során. :D 

Először Stamfordba indultunk Sharival és Zacharyval, Shari szüleit meglátogatni és „leadni” hozzájuk Milot vakációzni, mert utána Shariék mentek Chicagoba és onnan egyenesen repültek vissza Providence-be.

Persze, kicsit késve indultunk, mert elaludtak. :D Semmi gond, én összepakoltam, egy hátizsákot meg egy kistáskát, na, meg a szuper alvóspárnám, tudjátok, az a kiflialakú. Nyakpárna. Az. :D Azt rácsatoltam a hátimra és készen álltam.

Odafele szép helyeken autóztunk, még az autópályák is jól néztek ki, meg ilyen full zöld környezetben mentek. Ami tetszett amúgy, végtelenül praktikus, hogy a kijáratoknál, vagyis előttük, voltak külön táblák, pl. hogy ennél a kijáratnál a benzinkutak, és ott voltak a logók, ennél a kijáratnál a kaja, ott voltak a logók, vagy ha volt esetleg hotel, motel, ilyesmi. Szóval egy ilyen „kisokost” belesűrítenek a táblákba és már is tudod, mire számíthatsz. :D Szerintem ez nagyon jó ötlet.

Shari szülei nagyon aranyosak voltak, anyukája körbemutogatta a házat, a régi fotókat, eszméletlen szép régi portréi voltak a felmenőkről, az egyik esküvői fotón pl. a hölgynek olyan ruhája volt, nem tértem magamhoz vagy 20 percig, mint egy filmben, úgy nézett ki.

Szóval ott voltunk egy picit, aztán mentünk tovább New Yorkba, Milotól elbúcsúztam, nem azért, hogy kérkedjek, de nem sírtam. Csak majdnem.

Drága szőrmók, úgy imádtam, hogy lehetett így egy kicsit kutyááám!

<3

New Yorkban először a legidősebb gyermek, Michael lakásához mentünk, ott a szülők lepakoltak, mert másnap mentek csak tovább repülővel. Megint találkozhattam a kis rókaszerű kutyival, Reinával, és már naaaagyon nagy bariként üdvözölt, olyan kis kajla, jahj. Megnézhettem egy igazi „new yorki lakást”, ami nem volt valami nagy, az árát hallva így is majdnem elájultam. Annyiba került egy hónapra, mint amennyit én egész félévre vittem magammal :DDD Amúgy nagyon szép volt, hangulatos kis kuckó.

<3

Utána elsétáltunk a Shotheby galériához, ahol aznap sajna nem volt semmi, pedig szívesen megnéztem volna egy élő aukciót. :D Na, majd legközelebb!

Aztán elsétáltunk együtt a Central Park széléig, ott váltunk el egymástól, ők mentek a Frickbe, én pedig a Bethesda szökőkúthoz, mert a múltkori kirándulásunkkor az már kimaradt.

Nagyon szép volt, énekeltek ilyen utcai zenészek, rengeteg esküvői fotózás szemtanúja lehettem, volt egy két menyasszonyból álló pár is, és egyáltalán nem bámulták meg őket. Ami szerintem tök jó dolog.

Elüldögéltem egy darabig, és bár előtte nap  megnéztem az időjárást, tiszta eget mutatott akkor, gyanúsan fülledt volt a levegő és délutánhoz képest gyanúsan sötét is volt. Elindultam tovább, meg szerettem volna nézni a kastélyt, ami a parkban van, de sajnos felújítás miatt le volt zárva, így sétáltam tovább. Az egyik tónál voltak ilyen kis fedeles üldögélő helyek, oda lezuttyantam, hogy megtervezzem, hogyan tovább.

És akkor leszakadt az ég.

Először igazából rendesen „csak” esett, aztán kb. 10 perc után úgy igazán elkezdett szakadni, alig lehetett látni az épületeket a tó mögött. Szóval ott maradtam még egy darabig. :D Aztán mikor elcsitult, elindultam a metró felé, gondoltam, megnézem a Kleinfeld szalont, mert az is elmaradt a múltkor. Mikor feljöttem a metróból, 10 perc sétára tőle kb., még jobban rázendített, úgyhogy pár percig tétováztam, hogy elinduljak-e, aztán úgy döntöttem, itt vagyok New Yorkban, nem érdekel az eső! És elindultam. A zuhanyban. :D

Mondanom sem kell, teljesen rommá áztam. Nem érdekelt, megnéztem a szalont, a kirakatot, aztán tovább mentem, megcsodáltam újra a Flatiron épületet, a Madison square parkot, és haladtam az Empire State Building felé.

Vacsiztam egyet a Wendy’s-ben, amúgy ott ettünk anyával is; aztán mire kijöttem onnan, elállt az eső. Imádtam, hogy ott sétálok, nem is tudom leírni azt az érzést, hogy milyen volt, végtelen szabadságérzés talán, néha random felnevettem az esőben, nem érdekelt, ha furán néznek rám. Annyira szerencsésnek éreztem magam és annyira hálás voltam.

Aztán a TimesSquare-en fejeztem be a gyalogtúrám, ahol tanúja voltam annak, ahogy két autó elkaszálja egymást, még szerencse, hogy viszonylag lassan mentek és nem lett senkinek semmi baja. Akkora hangja volt, huhh.

Körbeforogtam, végignéztem a reklámokat, mi változott, mióta legutóbb ott jártam, majd elindultam a Port Authority felé. Ott kiváltottam az online jegyem kézzelfoghatóra, váltottam szemüvegre a kontaktlencséről, mégis csak egész éjjeli út várt rám.

Lementem a kapuhoz, még volt vagy másfél óra az én buszomig. Beállt az eggyel korábbi Buffaloba, majd a sofőr azt mondta, ha van hely, szívesen elvisz. :D Még azt is megengedte, hogy fellessek a buszra, hogy van-e szabad duplaülés, mert azért kompressziós harisnya ide vagy oda, azért egy 8 órás úton jó, ha van esélyem felrakni a lábam. (Francos trombózis miatt, ez csak háttérinfo, ha valaki nem érti, miért nyavalygok emiatt. :D)

Szóval előbb el tudtam indulni Buffaloba!

az első megállónál, ahol nem igazán tudtam, hol vagyok és mi történik

Ez az éjjeli buszozás nem éppen életem nagy ötletei között maradt majd meg az emlékezetemben, viszont annyira nem volt vészes. Talán 3-4 órát sikerült aludnom, nem volt halálosan kényelmetlen, sőt, a Philadelphiába menő buszhoz képest egy szálloda volt, de erről még majd később.

Megálltunk párszor, akkor le is szálltam átmozgatni magam, és amúgy nem tudom, hogy csinálta a sofőr, de percre pontosan 5.10-re odaértünk a buffaloi állomásra, ahogyan a menetrendben volt. Elképesztő!

A buffaloi állomás egészen úgy volt kialakítva, hogy a hozzám hasonló, éjjel buszozó emberkék rendbehozhassák magukat. A toalett lényegében egy fürdőszobának felelt meg. :D Nagyon tiszta volt, kulturált, ja és tágas, úgyhogy akik bőrönddel közlekedtek, azoknak sem volt probléma.

Hétkor indult az első busz a Niagarához, kb. fél óra volt, míg odaértem. Én voltam az első a Visitor Centerben. :D

Volt egy extra utam, nem a parkos Visitor Centerben van a csomagmegőrző, ha valakinek ez valaha segít, hanem a külsőben, ahol megáll a busz is. Szóval ott le tudtam rakni egész napra a hátizsákom!

Már messziről hallottam a víz zubogását, aztán megláttam… az a pillanat egész egyszerűen leírhatatlan volt. Amióta tudtam, hogy létezik a Niagara, szerettem volna látni. Képzeletben pacsiztam a kis Eszterkével, aki elképzelte, ha nagy lesz, majd eljut ide.

Televolt minden mókussal, madarakkal, és mivel nagyon korán volt, ezért alig voltak páran még ott. Nyugalom volt, kellemesen fújt a szél és olyan békés volt minden.

Kaptam tippet még korábban a családkámtól, hogy a Maid of the Mist nevezetű hajótúrára mindenképpen fizessek be. Így is tettem, nagyon jó volt, hogy még a nagy tömeg előtt odaértem. Olyan kedvesek voltak a dolgozók is, látták az arcomon, hogy ez életem nagy élménye, mosolyogtak és biztattak, hogy „nagyon jó lesz”!

Bevittek minket hajóval egészen a patkóvízesésig, nagyon közel, volt egy pont, amin túl már csak kapaszkodtunk, a hajóba, az esőkabátunkba, mindenbe. :D ESZMÉLETLEN CSODÁLATOS VOLT!!! Közben mondtak be adatokat és infókat hangosbemondón keresztül. Minden pénzt megért, volt vagy 20 dollár kb., de nagyon nem bántam meg. Ami még csudijó volt, hogy volt ilyen kisvasút szerűség, ami körbe vitt a teljes amerikai oldalon, mindössze 3 dolláros napijegyért; kaptam egy karszalagot, azt kellett megmutatni, mikor felszálltam. Sokszor körbementem, volt, hogy le se szálltam, volt, hogy minden megállónál leszálltam körbenézni, imáááádtam! Utazás közben is mondták az infókat. Egész nap utazgattam a parkban. :D

Estefele már annyira fáradt voltam a buszon töltött éjszaka után, hogy olyan 6 körül elindultam a szállásra, amit AirBnb-n foglaltam szintén. Egy kedves pár házában lett egy külön szobám, fogadtak az ajtóban és volt nem egy, nem kettő, HÁROM kutyájuk, aminek nagyon örültem, meg pár cicájuk is, ők félénkebbek voltak. A kutyikkal azonnal összebarátkoztam, nyitva is hagytam a szobám ajtaját, hogy bejöhessenek, nagyon édesek voltak. Megterveztem nagyjából a következő napot, aztán ki is dőltem. Jó volt azért ágyban aludni, örülök, hogy nem vállaltam be az egymás utáni két buszos éjszakát. 

Másnap feltöltve indulhattam utamnak. Megnéztem a Hoyt lake nevű tavat, elmentem egy hatalmas temetőbe, ahol két elnök is el van temetve, Forest Lawn cemetery a neve és a főbejáratnál térképet is lehetett elvenni, be volt számozva meg minden. AZ egyik útvonalon sétáltam végig, aztán kifele menet betértem az egyik kijáratnál levő Visitor Centerbe, ahol egy végtelenül kedves bácsival elegyedtem szóba. Mikor megtudta, hogy milyen messziről jöttem, adott két képeslapot ingyen, hogy „mutassam meg otthon, hol jártam”. J)))

erről sajna lekéstem :(

Megkerestem Shark Girl-t, elüldögéltem a parton, ott néztem a naplementét, gyönyörű volt. Amikor elkezdett sötétedni, elindultam a buszpályaudvarra, mert annak akörnyéke nem tűnt annyira biztonságosnak. Amúgy meglepően üres volt a város, legalábbis én annak érzékeltem. :D

A buszpályaudvaron közvetlenül voltak amúgy mindig rendőrök. Elég sokan vártunk ott, itt rendszeres az éjszakai közlekedés nagy távolságokra. Még szerettem volna egy kávét inni az ottani Tim Hortonsban, amikor mondták, hogy már zárnak. Tudomásul vettem, aztán a srác megkérdezte, mit kérnék? Mondtam neki, hogy csak egy kávét tejjel és egy kis cukorral. Megcsinálta nekem, aztán mikor kérdeztem, mennyivel tartozom, csak legyintett, hogy már úgyis bezárta a pénztárgépet, igyam csak meg, egs. :D Mindenhol találkoztam ilyen kedves emberkékkel. <3

A buszom késett vagy egy órát, a Megabus nevezetű társaságot nem ajánlom, hinnem kellett volna az értékeléseknek, gondoltam, csak nem lehet olyan rossz. De. :D Az ülések sokkal kényelmetlenebbek voltak, mint a másik buszon (az GreyHound volt amúgy), és még a PeterPan is jobb volt (azt 4-5 órás távon próbáltam mondjuk csak napközben). Szóval Buffalo – Philadelphia táv egyszerűen borzasztó volt. :D Nehezen viseltem, alig tudtam aludni.

Kb. két órával később futottunk be Philadelphiába, mint várható volt. Ott a 30. utcai vasútállomásnál találtam magam és próbáltam magamba lelket lehelni. Hasonlóan a buffalói buszpályaudvaros reggelemhez, itt is hasonló toalettet találtam, tágas, tele tükrökkel, polcokkal, kézfertőtlenítővel, mindennel felszerelt tényleg. Szóval rendbetettem magam, reggeliztem, utána pedig próbáltam lelket lehelni magamba. Meglepően nehezen ment, aztán végre rászántam magam, hogy leadjam a hátizsákom ismét. Nagyon meleg volt, itt volt a legmelegebb a kinti tartózkodásom során, 28 fokkal. :D

uh, itt nagyon kivoltam

Az Amtraknak volt csak a helyszínen táskaleadó helye, és akinek nem volt Amtrak jegye, annak egy napra 20 dollár volt, akinek volt, annak 10. Abban a pillanatban olyan állapotban voltam, hogy nem volt kedvem keresgetni máshol leadóhelyeket, úgy voltam vele, oké, kifizetem, csak hadd haladjak már valamerre. A nőci szerintem láthatta ezt rajtam, mert végül 10 dollárért odaadta nekem a megőrzőjegyet. :D Annyira hálás voltam neki, ha tudná, mennyit segített ezzel! :D Biztos látta rajtam, hogy hátizsákos kis budget utazó vagyok. Aztán amúgy mikor este visszavettem a hátizsákom, láttam, hogy MILITARY címkét rakott rá. :DDDD Azon nagyon jót mulattam.

Szóval megszabadultam a táskámtól, mentem is a buszmegállóba. Phillyben nem igazán tudtam rájönni a tömegközlekedési tarifákra, mármint Buffalóban egyértelmű volt a napijegy meg bérlet és társai, itt nem tudtam rájönni, mit, hol, mennyiért, szóval inkább gyalogoltam és single jegyeket vettem, ha muszáj volt. Ha valaki már rájött arra a rendszerre, szívesen meghallgatnám! :D Szóval voltam a híres Rocky lépcsőkön, rengeteg emberke futkározott fel-alá rajta amúgy, pózoltak a lépcső tetején, úgyhogy hamar én is készíttettem magamról ilyen fotót. :D

Azt éreztem múzeumok terén már nagyon megteltem és nem lenne értelme bemennem még egy festményekkel teli terembe, úgyhogy végül a börtönmúzeumot választottam. ÉLETEM LEGJOBB DÖNTÉSE VOLT EZ. Vagy 3 órát ott töltöttem, beengedtek még diákjeggyel (egy nappal előtte járt le az ID-m, de rendesek voltak), és eszméletlen érdekes volt! Kaptam audio guide-ot, hatalmas volt a terület, voltak szóróanyagok és huh. Ha valaha Philadelphiában jártok, ne hagyjátok ki az Eastern State Penitentiary-t.

ez Al Capone cellájának a rekonstrukciója!

MINDEN EREDETI EZEKBEN!!!!

mit látna egy elítélt?

a halálsoron

Kipróbáltam a híres cheesesteak-et, ott is annyira kedves volt a személyzet; elárultam az egyik szakácsnak, aki a kezembe adta a rendelésem, hogy ez lesz most életem első ilyen étele, és nagyon kíváncsi vagyok, milyen lesz. Aztán elüldögéltem az egyik asztalnál a teraszon, persze, nem tudtam megenni az egészet, hatalmas adag volt, és mikor indultam volna tovább, odaszólt, és megkérdezte, hogy milyen volt. Amikor megköszöntem neki, hogy ilyen csudijót ehettem, nagyon boldognak tűnt. :D Az ilyen apró kedvességek annyira sokat érnek!!!

Nagyon szép város az a Philadelphia, sajnálom is, hogy több időm nem volt körbe nézni, egyszer még nagyon szívesen visszamennék.

A szállásom egy aranyos környéken volt, egy tanítónő lakásában volt egy szobám. Annyira kimerült voltam, hogy szerintem olyan este 9 körül kidőlhettem. :D Kaptam másnap tőle reggelit is, úgyhogy extrán jó volt, hogy már azzal sem kellett foglalkoznom, csak indulhattam tovább. 

Megnéztem az Independence Hall-t és láttam a Liberty Bell-t, azaz a szabadság harangját. Nagyon komoly security volt, ilyen reptéri féle, hatalmas sorbanállás persze, és egy egész épületnyi kiállítás volt körülötte. Az Így jártam anyátokkal című sorozatban Barney és Ted megnyalja a harangot, eszembe jutott nekem is, de hát annyi őr volt ott… :D

csudiszép <3

Viszonylag hamar elindultam New Yorkba, mert tudtam, hogy onnan még 4-5 óra alsóhangon, hogy hazáig eljussak. Így is volt már este 10 talán, mikor leszálltam Providence-ben. Lyft segítségével jutottam haza, egy nagyon kedves sofőrrel, akivel jót beszélgettem.

Annyira csodálatos volt, hogy ismét egyedül utaztam és ismét rájöttem, hogy mennyire jó dolog ez, mennyit adhat és hogy mindig vannak kedves emberek mindenhol, akik segítenek, mosolyognak, szólnak egy két jó szót…

Akár az ingyenkávét adó srác, vagy a sofőr, aki felengedett a korábbi buszra, a kedves néni, aki féláron őrizte meg a hátizsákom, a liftes bácsi a niagaránál, aki mikor meglátta, hogy egyedül jövök csak, azt mondta, akkor ez most VIP lift lesz lefele, hogy elérjem a következő hajót, a bácsi, aki képeslapot adott, hogy megmutathassam hol voltam,  lyft sofőr, vagy a lány, aki beengedett diákjeggyel a múzeumba…

Imádtam, hogy még egy ilyen kalandban részem lehetett, és lehet, hogy ezt most annyira részleteiben nem fejtettem ki, de beszéljenek a szavaim helyett a fotók, illetve, ha valakit bármiféle részlet még érdekel, nyugodtan kérdezzen… :) Életem végégig örömmel fogom újra élni ezeket a pillanatokat, mert csodálatos volt!!!